PM Online | Korábbi cikkeink

Erősen megoszlanak a vélemények a tekintetben, vajon létezik-e női művészet, mint külön kategória?
Akár vannak megkülönböztető, karakterisztikusan elkülönítő jellegzetességek, akár nincsenek, tény, hogy kevés kivételtől eltekintve a női képzőművészek alkotásai valahogy kiszorultak a nemzeti kánonokból.

A férfi géniuszok mellett aránytalanul kevés női név vált szélesebb körben ismertté. Ehhez persze hozzájárult, hogy a társadalmi elvárások és hagyományos női szerepek ritkán tették lehetővé a nők számára a művészkarriert. Azzal együtt, hogy a háború előtti időszak festőnőinek bőven akadt lehetőségük a tanulásra, sőt, a bemutatkozásra is. „…a rendes kiállítások mindegyike tarkázva van nőnemű művészekkel” – írta egy kritika az 1930-as évek elején, s csak visszamenőleg, a XX. század elejét bemutató kiállításokról szorították ki őket a háború utáni kurátorok. Nemcsak itthon, külföldön is! Önálló témaként csak a legutóbbi évtizedekben tűnt fel, mintegy visszafelé íródva, a 20. századi alkotásokból kiindulva. Ezek tükrözik azt a látásmódot, lelkiséget, amely már korábban is megvolt, de csak ekkor jött el a közlés ideje.
Ha más nem, ez a félig ismertség teszi indokolttá és nagyon is aktuálissá a téma külön tárgyalását. A Saphier Dezső magángyűjteményéből szerveződött kiállítás, amely az 1895 és 1950 közötti „női” festményekből válogat, ezt a hézagot igyekszik pótolni. A neves műgyűjtő először Ausztráliában járt olyan tematikus tárlaton, amely kizárólag női művészek munkáit vonultatta fel. Saphier gyűjtőszenvedélye azonnal lángra lobbant, és hozzáfogott a művészeti kutatások által az idáig mellőzött festmények összegyűjtéséhez. 600 darabos kollekciójából a jelen tárlaton 100 művész közel 180 alkotása szerepel. Mire utal vajon a századvégi hangulatot árasztó, finomkodó cím? Mit láthatunk: unatkozó arisztokrata hölgyek stílusgyakorlatait vagy komoly (méltatlanul elfeledett) művészek festményeit?
A kiállítás anyaga színvonalát tekintve igen vegyes képet mutat: a középszintű alkotók munkái, a jobbára szalonkiállításokra illő, hagyományos és némi szentimentalizmussal átitatott csendéletek és tájképek sorában olyan kivételes művek tűnnek föl, mint Monáth Márta mély gondolatiságot tükröző portréja, Székely-Kovács Olga kifinomult Kalapos nője vagy akár Futásfalvi Márton Piroska konvencionális szépségeszménytől elszakadó, önreflexív női aktja.