Falusi Mariann színháza
Őszintén szólva, tartok az ilyen misztikus címektől, valahogy gyanúsak. Falusi Mariann viszont olyan hiteles személyiség számomra, akihez kizárt dolog nejlonszínházat társítani. Csakis miatta veszek jegyet, mert rájövök, mennyire szeretném végre újra hallani a nem-padödős hangjait.
 Nincs azokkal se semmi bajom, csakhogy van még neki azon kívül annyi csodája, hogy nem engedhető meg kihagyni, ha néha megmutogat belőle egy keveset. Meg azért ülök be, mert a Budapesti Kamara Tivolijában adja, ami megint jó ómen. Már amúgy is beülnék biztosan, de még azt is meglátom, hogy Fáy Miklós szerkesztette az estet – na, az már megint valami nem elmulasztható desszert. Csak az előcsarnokban szétszórt, babakék szórólapból tudom meg, micsoda elképesztő éneklésözön vár rám, minden létező stílusban, falusimariannul. Hetven perc, mondják a színháziak, pont amennyit ficergés nélkül befogad a nagyérdemű. Miután letiportuk egymást az aki-kapja-marja székek elfoglalásáig, elcsöndesül a szín, és a takarásból megszólal az Elindultam szép hazámbul… – egy opera-, dzsessz- és mindenénekesnő összetéveszthetetlen hangján. Majd klasszikus szerkezetű, átlátható és követhető keretjáték hálójába robbannak sűrű egymásutánban Falusi Mariann csont nélküli, szenzációs góljai. Kati Marton Kilenc magyar című könyvének részletei adják az összekötő szöveget, Danis Lídia finom és esztétikus narrációjában. Sárik Péter zongorával, Szirtes Edina „Mókus” hegedűvel, vokállal, harmonikával, csettintő ujjakkal szolgálja a különös és megejtő produkciót, példás alázattal és vérbeli örömzenével. „Magyarnak lenni kollektív neurózis” – hangzik el a címmagyarázó Arthur Koestler-idézet. Mindehhez Gershwintől Pucciniig, Cole Portertől Ábrahám Pálig sok halhatatlan szerző dalai csendülnek fel, a történettel olykor szívszorításoldó nevettetésben összesimulva, olykor össznézőtéri zokogást generáló távolságtartással. Az est tehát nem „önálló”. Kilenc magyarról szól, kilencről a kitántorgott hárommillióból. Teller, Kertész, Kertész, Korda, Kösztler, Neumann, Szilárd, Wigner, Friedmann. Ede, André, Michael, Alexander, Arthur, Leo, Eugen és Endre – utóbbi Robert Capa néven világhírű. Kilencről, akik közben csendben megváltoztatták a világot. Falusi Mariann és társai abszolút méltók hozzájuk a sirató-nevettető tisztelgésben. Hetven percre tökéletesen képesek megváltoztatni a nézőtéren ülő világot. És manapság ennél nagyobb varázslat nem is létezik. |
vissza
vissza a lap tetejére
