Interjú
Gárdos Péter
2009-21. szám / Köves Gábor
Október 1-jén mutatják be Gárdos Péter új filmjét, a Tréfát, mely a legjobb rendezés díját nyerte el az idei Filmszemlén. A rendezővel beszélgettünk.
Mielőtt elkezdődött a Tréfa forgatása, a Pinceszínházban végigpróbáltad a forgatókönyvet a gyerekszereplőkkel. Alkalmaztad ezt a módszert korábban is?
G. P.: A porcelánbabánál, ahol ugyancsak amatőr szereplőkkel dolgoztam, már tartottam ilyen színházszerű próbákat. Ám ilyen rigorózus pontossággal, jelenetről jelenetre haladva, most először készültem fel.
Volt olyan, hogy egy hibás szereposztási döntés félrevitte valamelyik filmedet?
G. P.: Mit tagadjam, volt. Két ízben is „félreosztottam”. Erre szörnyű rádöbbenni, főleg ha már nem tudsz korrigálni. Természetesen nem árulhatom el, melyik volt az a kettő. A hiba kizárólagosan a rendezőé, azaz az enyém. Ha nem osztasz pontosan szerepet, akkor akármennyire is küzdesz, hogy a színész beletaláljon abba a karakterbe, amit te kitaláltál neki, nem igazán fog működni a dolog. És ez független a színész tehetségétől…
A Tréfa az azonos című, 1912-ben született Kosztolányi-novella adaptációja. Miért pont Kosztolányi?
G. P.: Kosztolányi nekem folyton a kezem ügyében van. Az éjjeliszekrényemen tornyosulnak olyan könyvek – négy vagy öt ilyen van –, amelyeket soha nem teszek vissza a polcra. Az egyik közülük egy kétkötetes Kosztolányi-novellagyűjtemény.
És a másik három vagy négy könyv?
G. P.: Az egyik Paul Auster Holdpalota című regénye, a másik Saul Bellow Herzog című könyve. Úgy vagyok velük, hogy ha már nagyon fáradt vagyok, és nincs erőm új könyvekhez, ezek valamelyikébe még akkor is jólesik beleolvasni. Kosztolányi örök szerelem; a Tréfát úgy húsz éve fedeztem fel, mint alapnovellát. Nem is annyira a története, mint inkább a színei, a hangulata ragadott meg. Ahogy leírja az őszt, a tantermet, a kollégium atmoszféráját! Ahányszor csak olvastam, mindig más és más fénytörésben mutatkozott meg nekem ez a világ.
Vannak más Kosztolányi-novellák is, melyek hasonlóképpen foglalkoztatnak?
G. P.: Sokáig kacérkodtam például a Fürdéssel. A hetvenes években csináltak már belőle egy tévéfilmet, de az magát a novellát adta vissza, engem viszont az a nyár izgat, amikor a történet játszódik. A nyár, a szegény hivatalnokok üdülőtelepe, az a csöndes, méla unalom, amely körbeveszi a szereplőket, és az a fura, feudális kapcsolat, ami az apa és a gyerek közt van. Nem igazán szeretetteli viszony, akkor válik csak igazán drámaivá és erőssé, amikor az apa elveszíti a fiát. Kosztolányiban, filmes szemmel, az izgat, hogy feldobódik egy pszichológiai alaphelyzet, amelynek sejtelmes, távlatos holdudvara van. A novellák többsége kívánkozik a film után. Tágítani lehet őket, a végtelenségig…. Hogyan élt például a Fürdésben szereplő család, mi volt előtte egy évvel?… Egy másik ilyen híres Kosztolányi-novella, amely már vagy negyven éve nem hagy nyugodni: A tégla. Egy oldal az egész, arról szól, hogy az író megy az utcán és éppen az orra elé esik le egy tégladarab a harmadikról. Ha a fejére esik, azonnal meghal. A banalitás mögött Kosztolányinál feldereng az irónia és a filozófia.
| hirdetés
 |
|
Akár egy Kosztolányi-vers is szóba jöhet, mint filmes alapanyag?
G. P.: Abszolút. Nem biztos ugyanis, hogy egy műnek a történet a lényege. Egyébként az első filmes sikeremet egy Radnóti-töredék ihlette; ez a Lidérc című kisfilm volt, amelyet 1977-ben készítettem. Egy emberről szólt, aki egy kataklizma elől lemenekül a pincébe; ül a pincelyukban, s mi azt mutattuk meg, mit képzel a feje fölötti világról, amelyről immár semmit sem tud. Előfordulhat, hogy egy vers ad ihletet.
A Tréfa játékfilmek esetében elég szűkös, hetvenmillió forintos költségvetésből készült. Másképp nézett volna ki, ha mondjuk 150 milliótok van az elkészítésére?
G. P.: Valószínűleg másképp, de hozzáteszem, hogy a pénztelenség, egy bizonyos pontig, még jót is tehet egy filmnek. Eredetileg úgy képzeltem, hogy a történet egy óriási kolostorban játszódik, ahol több száz gyerek teszi a dolgát, és a kisváros, ahová a kamaszok kiszöknek, a maga teljes, múlt század eleji gazdagságában jelenik majd meg.
A kisváros mozijában vetített filmhíradóban feltűnik egy jégtáblába fagyasztott szabadulóművész – direkt utalás ez első játékfilmedre, az Uramistenre?
G. P.: Eredetileg nem ezt akartam ide bevágni, hanem egy korabeli, háborús, archív felvételt, de az túl drága lett volna. A pénz nagy úr! A saját filmemből idézhettem – az nem került semmibe. Így viszont akár egyfajta kacsintásként is értelmezhető…
Ha már eljutottunk az Uramistenig; igaz, hogy egy blöffel győzted meg a hajdani stúdióvezetőséget, hogy az akkor már régóta visszavonultan élő Feleki Kamill olvasta a forgatókönyvet, és eljátszaná a főszerepet?
G. P.: Így is fogalmazhatjuk. Már ötödik éve írtuk a Hunnia Filmstúdióban a forgatókönyveket, egyiket a másik után, Osvát András barátommal, de valahogy mindig elbuktunk valamin. Az Uramistennek is már vagy a tizenhetedik átiratánál tartottunk, amikor megelégeltem a dolgot. Felmentem Sándor Palihoz, aki már akkor barátom volt (és nem mellékesen a Hunnia művészeti vezetője), és beszámoltam neki arról, hogy most jövök Feleki Kamilltól! „Feleki beleszeretett a forgatókönyvbe” – blöfföltem. A stúdió még aznap rábólintott a filmre. Most már csak azt kellett elintéznem, hogy Kamill tényleg beleszeressen, ugyanis addig a pillanatig még csak nem is találkoztunk. Feleki akkor már egyfajta belső emigrációban élt, a telefont se vette fel. Szerencsémre azonban volt egy színészkollégája, akivel kapcsolatot tartott, így első körben őt kerestem meg. Kaptam tőle egy telefonszámot meg egy instrukciót. Három csöngetés, kagylót le, s utána újból hívni. Így történt, hogy egyáltalán sikerült telefonvégre kapnom Feleki Kamillt! Kamillka hosszan hallgatott ezen az első beszélgetésen, aztán megkegyelmezett. Utasított, hogy dobjam be a forgatókönyvet a postaládájába, és egy hét múlva ugyanilyen módon keressem újra. Eltelt a hét, felhívtam. Három csörgés, kagyló le, újra tárcsázás. Felhívott magához. Sosem felejtem el, amikor ajtót nyitott; ott állt előttem a nagy Feleki Kamill, pizsama-felsőben és tréningnadrágban. Nem köszönt, csak kérdezett: „Milyen alsógatyát hord Binder Lipót? Binder Lipótnak hívták a készülő film főhősét. Azt motyogtam, hogy szerintem egy térdig érő, a sok mosástól már sárgára fakult gatyát sejtek Binderen. A vizsgán átmentem; Kamillka megölelt, bemutatkoztunk egymásnak.
Mi lesz a következő Gárdos-film?
G. P.: Van egy ígéretes és bizakodásra talán okot adó tervem, az a címe, hogy Sugárzás. Ehhez tudnod kell, hogy az én szüleim holokauszt-túlélők. A koncentrációs táborok felszabadításakor mindkettőjüket felpakolták egy-egy Svédországba tartó hajóra, és Svédország különböző városaiba vitték őket rehabilitáció céljából. Apám négy hónap után megtudakolta, hogy kik azok a Debrecen környéki nők, akik túlélték a táborokat, s most szerte Svédországban ápolják őket a kórházbarakkokban. Lett így vagy kilencven neve-címe. Apám mindnek írt egy-egy levelet. Sokan válaszoltak, apám kiterjedt levelezésbe kezdett. Ám végül egy lány maradt, akivel csak nem akart megszűnni az egyre szenvedélyesebb levélváltás. Ez volt az én mamám, akit apámtól 700 kilométerre ápoltak egy rehabilitációs táborban. A szüleim 1945 nyara és ’46 márciusa között 126 levelet váltottak. Egyetlenegyszer találkoztak is, 3 napot töltöttek együtt egy Eksjő nevű svéd kisvárosban, majd 1946 márciusában, Stockholmban megesküdtek. Még Gusztáv király is gratulált nekik! Igazi médiaeseménynek számított az esküvőjük akkoriban. Amikor az apám meghalt, a mamám odaadta nekem a 126, ötven éve őrzött levelet… Nagyon régóta küszködök ezzel a történettel, de most úgy tűnik, sikerült olyan formát találni neki, amely a közeljövőben, talán, filmmé alakulhat.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
