PM Online | Korábbi cikkeink

Képtelen vagyok múlt időben fogalmazni. Az egyszerűen nem lehetséges, hogy ha felhívom a számát, vízesés-hangja nem dörög bele többé a telefonba! Nem lesz többet olyan, hogy vérzivataros, világvége hangulatomból is húsz másodperc alatt kiráz a könnyes röhögés, ha megszólal?

Rettentően tud játszani hangokkal és hangulatokkal. Sose komor, csak néha komoly. Olyan humormérnök, amilyen csak rettentően harmonikus lelkű, nagyon kiegyensúlyozott ember tud lenni. Hajszálra érzi, mikor kell elvágólag a Toldi három sorát betenni az ember fülébe, hogy az illető érezze, mit is kéne csodának nevezni, vagy mi is az, amit ő annak mondana, ha nevén nevezné. Aztán egy pillanatra se hagyja az embert beülni abba a hangulatba, már oda is vet valami friss poént. Nem méricskél, így jön belőle. Senki szájából ilyen szívbe markoló szeretettel még nem hallottam két szót: „feleségem” és „bratyó”. Maga sose fél? – kérdeztem egyszer pár éve tőle. Dehogynem – mondta magától értetődő, lényéből fakadó derűvel. Például mitől? – erősködtem. „Hogy elveszítem a feleségemet. Vagy hogy esni fog az eső, Tihanyban, mikor nyitjuk a szabadtérit. Akkor kimegyek a bratyóhoz, elmondom neki, megbeszéljük. Megkérem, intézze el, hogy ne essen. És nem esik. Egész nap borult, felhős, de estére kitisztul. A bratyó tudja, hogy ez fontos nekem.” A bratyó neve Latinovits Zoltán. Csak az jár a fejemben, mit rendezhet most odafönt. Hogy mihez kell neki ennyire az öcskös? Biztosan nem szólt időben, hogy még filmet csinálna, még élvezné a színházat is, éppen Veszprémben, ami talán épp a bratyó miatt annyira szívügye. Tavasszal megkértem, hadd menjek vele a színházába, ahol nemcsak igazgatott. Újra Bromdent, a diliházba zárt indián főnököt játszotta a Kakukkfészekben. Húzott belőle, felgyorsította, nehogy unja a közönség a hosszú, lelkiző monológokat. Én sirattam a húzásokat, a közönség – nem volt összehasonlítási alapjuk a zseniális Vígszínház-beli előadás Bujtor-nagyfőnöke – állva tapsolt negyedórát. Bromdent, a kőomlás-hangú, fanyűvő indiánt nem hiányoltam. Ott ült mellettem a vezetőülésen, és azt kérdezgette, láttam-e jó darabot, aminek örülne a jövő évadban a veszprémi publikum is. Örömet akar nekik szerezni. Bujtor István közvetlensége, humora, műveltsége akkor is lenyűgözött. Az istennek se állt rá a nyelvem, hogy visszategezzem, pedig az ő száján kicsúszott az atyai rosszallással: hogy nézel ki ezzel a hajjal, kislányom?! De a beszólás megint csak megnevettetett, pedig sértődős vagyok. Most pedig szomorú és tehetetlen. A többi néma csend.