A Tiger Lillies a Trafóban
Nagyon ritkán, de vannak olyan koncertek az ember életében, amelyekre mindig fájdalmas visszagondolni: fájdalmas, mert vége lett, pedig akár az örökkévalóságig lehetett volna hallgatni
 és látni és érezni, és ezen a veszteségen képtelenség felülkerekedni. A világhírű brit Tiger Lillies két estés perverz-horror-cirkusza a Trafóban (szeptember 25–26-án) pontosan ilyen előadás volt, és nem is csoda, hogy azóta is viktoriánus korabeli kurvákkal és sorozatgyilkosokkal álmodom. Martyn Jacques, az apokalipszis vidám, tangóharmonikás előfutára és társai, a faarcú bőgős, Adrian Stout és az önmaga paródiáját alakító, pufók dobos, Adrian Huge, Seven Deadly Sins című előadásukon a lélek legrútabb bugyraiba engedtek betekintést, az emberi természet legpiszkosabb titkait teregették ki, sötét és elvetemült humorral – és ez felért egy megtisztulással! Mert nem kell ahhoz gyerekeket és öregasszonyokat lerugdosni a lépcsőn, nagy farkú, púpos, perverz szörnyetegnek, férfiakat megfojtó kígyódémonnak, szadista stricinek vagy tetőtől talpig tetovált sarki prostinak lenni, hogy az ember mégiscsak magára ismerjen a torz tükörben, amelyet elé tartanak ezek a vándorkomédiások, miközben fekete dildóval verik a zongorát, halott kisbabával dobolnak, és kasztrált hangon, baljós grimaszokat vágva züllött szexualitásról, kevélységről, véres gaztettekről, drogról, földi és bibliai pokolról énekelnek. A tébolyult bohócra maszkírozott énekeshez, a fűrészen játszó bőgőshöz és a gumikalapáccsal garázdálkodó doboshoz egy ponton további szürreális figurák csatlakoztak az Örkény Színház társulatából – Für Anikóval, Pogány Judittal és Csuja Imrével a köreikben –, hogy előadjanak két dalt a zenekar Jógyerekek képeskönyve című sokkoperájából, amely a csalóka cím ellenére tulajdonképpen rosszgyerekekről és azok jól megérdemelt, szenvedéssel teli haláláról szól, természetesen nagyon kedves, estimese-hangulatú tálalásban. Körülbelül ötödik ráadás gyanánt pedig még egy jazz-klasszikust, az örök Autumn Leevest is eljátszották – mondanom sem kell, hogy sajátos értelmezésben –, és a közönség azzal a megnyugtató érzéssel hagyhatta el a nézőteret, hogy ha ilyen a pokol, hát megéri elkárhozni! |
vissza
vissza a lap tetejére
