Címlap – Interjú
Hegedűs a házban
2009-23. szám / Sári Júlia
Steve Reich, Chick Corea, Miles Davis és Philip Glass után a magyar zenészek sorában elsőként Korcsolán Orsolya is a New York-i Juilliard Schoolból indult útjára, hogy hegedűjével sorra meghódítsa a kontinenseket. Az idei budapesti Zsidó Nyári Fesztivál arca 2008-ban mutatta be Mosaic című saját lemezét, amelyet a nemzetközi hanglemezpiacon is remek kritikával fogadtak.
A lemezeden klasszikus zsidó hegedűdarabokat játszol, amelyeket a jiddis zene, a haszid és a zsidó liturgikus dallamvilág sző át. Végül is klasszikus komolyzenéről van szó, vagy inkább valamiféle crossover műfajról?
K. O.: Valamennyi darab olyan klasszikus zenei mű, amelyet zsidó dallamok vagy jiddis témák ihlettek, ám mégsem lépik át a hagyományos értelemben vett klasszikus zene határait. Rengeteg időt töltöttem kutakodással, és hihetetlen gyöngyszemekre leltem rá eldugott kis kottaboltokban, többek közt Párizsban, Izraelben és Budapesten, de még Malajziában is, ahová Szingapúrból érkeztek a kották. Szóval a legmeglepőbb forrásokból jutottam hozzá az anyagokhoz. Sok zeneszerzőt megragadott egy-egy ilyen téma, amelyre aztán gyönyörű darabokat komponáltak, de a legtöbbjük teljesen feledésbe merült. Találtam ilyen műveket például Sosztakovicstól, Raveltől és Blochtól, hogy csak a legismertebb szerzőket említsem. Ravel Kaddish című darabját például héber halotti ima ihlette, amelyet egy zsinagógában hallott meg, Abraham Goldfaden Mazsola és Mandula című művét pedig egy jiddis világsláger.
Mióta kutatod ezeket a darabokat?
K. O.: Amióta csak zenével foglalkozom, nagyon szeretem ezeket a dalokat, és izgatnak azok klasszikus zenei feldolgozásai. Mindig is foglalkoztatott ez a dallamvilág, és teljesen természetes volt, hogy utánajárjak az efféle felfedezetlen műveknek, amelyeket a legtöbben hírből sem ismernek. Van néhány kedvenc dalom, amelyet még gyerekkoromból ismerek, mint például a Szól a kakas már, amelyet a Zsidó Nyári Fesztivál megnyitó eseményén, illetve a reklámjában játszottam, vagy a már említett Mazsola és Mandula. Ezeket még édesanyám énekelte nekem kiskoromban, és erősen meghatározták a zenei érdeklődésemet. Így hát már a Zeneakadémián elkezdtem keresgélni utánuk a könyvtárban, és később is körülnéztem mindenütt, amerre csak jártam. Ez mára állandó szenvedélyemmé vált, és most is gyűjtöm az anyagot a következő lemezre, amelyen a mostanihoz hasonlóan hegedűre és zongorára írt darabok fognak szerepelni.
A lemezt a Zsidó Nyári Fesztiválon mutattad be a Rumbach utcai zsinagógában. Hogy sikerült a koncert?
K. O.: Nagyon sokan eljöttek, teljesen tele volt a zsinagóga, és azt hiszem, nagyon jó választás volt a helyszín. Csodálatosan hatottak a darabok ebben a teljesen autentikus környezetben, ahol ráadásul a még éppen zajló felújítás nyomai, a színpad mellett álló tégla- és csemperakások, fagerendák is kölcsönöztek valami varázslatos hangulatot az eseménynek, mintha valóban visszautaztunk volna az időben a zenék gyökeréhez. Rengeteg ráadást kért a közönség, és akármennyire elfáradtam a végére, egyszerűen nem lehetett nem újra és újra visszatérni a színpadra. Ez nagyon jólesett. Azt hiszem, a közönség hálás volt, amiért nem csupán kiálltam, és sorra előadtam a többnyire ismeretlen darabokat, amelyeknek a hátteréről a legtöbben nyilvánvalóan nem tudnak semmit, hanem minden szám között szóltam néhány szót a művekről. Igyekeztem megtalálni a megfelelő arányokat, hogy túlságosan szószátyár se legyek, illetve hogy ne csak száraz információkkal traktáljam őket, hanem olyanokat meséljek, amik segítenek a darabok lényegét megérteni. Amikor haszid zenéket játszottam például, elmondtam, hogy Bécsben abban a kerületben, ahol lakom, egy nagy haszid közösség él, és miközben ezeket a darabokat gyakorlom otthon, csak ki kell néznem az ablakon, és máris ott vagyok abban a világban, amelyet a zene is fölidéz, ennek a zárt közösségnek a legbelsőbb köreiben. Ez néha egészen kísérteties érzés.
És kaptál további meghívásokat is a lemez kapcsán?
K. O.: Meghívtak a Bécsi Zsidó Múzeumba, ahol mint a budapesti Zsidó Nyári Fesztivál nagykövete szerepeltem, illetve Kanadában koncertezem a jövő évben négy különböző városban, végül New Yorkban is fellépek. Budapesten legközelebb a Hanuka-fesztiválon hallhat a közönség december 15-én a Rumbach utcai zsinagógában. Közben már dolgozom a következő hasonló lemezen, és a mostani lemezzel kapcsolatos teendőket is mind magam végzem, hiszen én is adtam ki. | hirdetés
 |
|
Menedzsered sincs?
K. O.: Nincsen, és bár így sokkal több feladat és felelősség hárul rám, nagyobb szabadságot is élvezek. És szerencsére egyáltalán nincs is rá szükségem, amit leginkább a New York-i egyetemnek, a Juilliardnak köszönhetek, ahol a Zeneakadémia elvégzése után tanultam. Ez a világ egyik legrangosabb zenei intézménye, ahol olyan gyakorlati tudásra is megtanítják a hallgatókat, mint az „önmenedzselés” vagy a „karrierépítő módszerek”. Ezekből a tárgyakból volt például olyan vizsgafeladatunk, hogy teljesen egyedül meg kellett szerveznünk magunknak egy koncertet, helyszínnel, közönséggel és reklámmal együtt. Bárhová szervezhettük a fellépést, legyen az a Carnegie Hall vagy egy aluljáró, a lényeg, hogy minél nagyobb közönséget toborozzunk, és minél profibb és ötletesebb reklámfogásokkal terjesszük a koncert hírét. Én a Jewish Guild for the Blind nevű, vakokat segítő intézménybe szerveztem előadást, ahol szintén minden darab előtt elmeséltem valamit arról az országról, arról a kultúráról, ahonnan származott. Ezek a vak emberek ugyanis soha nem jártak Európában, így egy utazásra invitáltam őket, végig a kontinensen. Amikor Mozartot játszottam, meséltem nekik a bécsi kávézókban terjengő Sacher-torta- és kávéillatról, amikor Bartók-darabot, a magyar népzenéről és a vidéki tanyákról Magyarországon, meg arról, hogyan járta Bartók Erdélyt, és vette fel fonográffal az öreg nénik és bácsik énekét, de felcsendültek orosz melódiák is, és beszéltem nekik Szentpétervárról. Nagyon hálásak voltak, a végén sírtak, és én is sírtam, egy hónap múlva pedig megismételtük a koncertet.
Kuala Lumpurban is hasonló koncerteket szerveztél a férjeddel.
K. O.: Így van, öt évig éltem Malajziában, ahol a férjemmel együtt játszottunk a Malaysian Philharmonic Orchestra együttesben, illetve megalapítója és koncertmestere voltam az MPO kamarazenekarnak. Akkor fogant meg bennünk egy különleges koncertsorozat ötlete, amellyel közelebb hozhatjuk az európai klasszikus zenét az ottani közönséghez, hiszen nem elég előadni ezeket a darabokat ahhoz, hogy hidat teremtsünk a két teljesen különböző zenei kultúra között. Megalapítottunk egy kamarazenekart, és elindítottuk az Illustrated Chamber Performance Series koncertsorozatot, amely során minden műsorra tűzött darabról meséltünk valamit a közönségnek, sőt, némelyek előadásához még korabeli öltözetbe is bújtunk, hogy illusztráljuk azt a kort és kultúrát, amelyben az adott mű született. Én ezt a koncertműfajt „reachout”-nak nevezem, hiszen segítő kezet nyújtunk a nem szakmai közönség felé, hogy őket is mélyebben beavassuk a komolyzene sokak által zártnak hitt világába. Hatalmas sikere volt, hiszen Malajziában még nem terjedt el annyira a nyugati klasszikus zene, mint mondjuk Japánban, így tényleg őszinte érdeklődéssel jöttek el az emberek, a kisgyerekektől az idős házaspárokig. Bécsben is tervezzük egy hasonló kamarazenekar megalapítását, amelynek azonban a célközönsége elsősorban a gyerekek lennének, hiszen ők a legfogékonyabbak, és ilyenkor a legkönnyebb megnyitni őket a zenére.
Nálatok mennyire családi hagyomány a zene?
K. O.: A szüleim hivatásuk szerint mindketten közgazdászok voltak, de édesanyám mindig sokat zongorázott és énekelt nekem, így ő már korán elültette bennem a zenei érdeklődés magját. Ám valójában nem volt hivatásos zenész a családban. A férjemmel azonban, akivel már a Konzervatóriumban megismerkedtünk tizenhat évesen, többé-kevésbé családi hagyománnyá tettük a zenélést. Természetesen ő is zenész, kürtön játszik, így hát nem túlzok, ha azt mondom, hogy a három és fél éves kisfiam már a méhemben Mozartot hallgatott, és ez biztosan hatással van rá. Amikor éppen nem pilóta szeretne lenni, akkor trombitás vagy karmester. Megesett már, hogy arra mentünk be a nappaliba, hogy két hurkapálcikával Haydnt vezényelt.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
