Van nekem egy barátom, aki a politikai életben is szereplő. Nem főszereplő, és nem is elsősorban politikus, mégis elkerülhetetlen, hogy időnként az újságírókkal beszélgessen, elmesélje nekik, mit tett eddig, mire készül ezután, végül is közpénzt használ, a köz érdekében. Ő mesélte, hogy nagyon mókás, ha olyan újságírókkal beszél,
akik a sajtóban a „másik oldalt” képviselik. Mert leülnek, kávéznak, beszélgetnek, ő próbálja elmagyarázni a mit és a miértet. Majd megjelenik a beszélgetés, minden benne van, amiről beszéltek, csak az újságíró kérdései változnak meg, sokkal keményebbek, harcosabbak, számon kérőbbek, mondhatni, pimaszabbak. Mutatni kell, hogy itt meg lett izzasztva a köz szolgája, ezt várja tőle olvasó és szerkesztő, nincs mit tenni.
Ekkora volumenről ugyan nem tudok saját tapasztalatként szólni, de a napokban többször is beszélgetnem kellett a bulvársajtó képviselőivel. És, csodák csodája, nem hiénák, nem kiélt arcú, rossz fogú, szürke arcbőrű gazok. Illetve még azok is lehetnek, hiszen az egyikükkel csak elektronikus úton leveleztem, de női neve volt, és tökéletesen normális kérdéseket tett föl. Megpróbáltam megválaszolni, hosszan, és, meglehet, fárasztóan és közhelyesen, de nagy igyekezettel elmélkedtem kultúráról, kritikáról, szerepekről. Az egészből annyi jelent meg a kész anyagban (nem viccelek), hogy „a jó ég tudja”. A másik beszélgetésen próbáltam valami generációs elvet kimutatni, hogy azok, akik a rendszerváltással váltak volna felnőtté, mintha szeretnének örökre gyerekek maradni. Persze, egy szó sem került bele a cikkbe, de egyébként is: mintha egy másik emberrel beszéltek volna. Annyira, hogy meg is kérdeztem, miért van ez, nem ilyen volt a beszélgetés. Jó, jó, válaszolta az újságíró, de ez egy női magazin, és ott ebben a stílusban kell beszélgetni. |
vissza
vissza a lap tetejére
