Címlap – Interjú
Jó irányban
2009-24. szám / Szepesi Krisztina
Makranczi Zalán 16 évesen még nem akart színész lenni, most pedig a Nemzeti Színházban játssza Petúr bánt, Ferdinándot és hamarosan Edgar szerepét a Lear királyban. Elemez, játszik és tanít, a rendezők pedig ragaszkodnak hozzá.
Nem a te ötleted volt, hogy tizenévesen amatőr színjátszó csoportba menj. Mi tartott mégis ott?
M. Z.: Amikor elkezdtem járni a Pécsi Sándor Guruló Színházba, három hónap után megkérdezték, színész akarok-e lenni, és ha azt mondtam volna, hogy nem, akkor nem kaptam volna szerepet, és semmi értelme nem lett volna, hogy ott vagyok. Szóval mondtam, hogy persze. Kaptam is szerepet rögtön. Aztán viszonylag gyorsan beszippantott a dolog. Nagyon ment a szekér, évente 250 előadásunk volt, ami profi színházban is nagy mennyiség. Egy hétből 4–5 napot utaztunk és játszottunk. Aztán kipróbálhattam a rendezést is. Tetszett, hogy mindenfélét lehet csinálni.
Az se vette el a kedved, hogy nem vettek fel a színművészetire?
M. Z.: Nagyjából atomjaimra hullottam akkor, és kellett hozzá idő, hogy a helyén tudjam kezelni a dolgokat. De előtte egy színjátszó versenyre beválogatták egy rendezésemet, és ott találkoztam Gaál Erzsivel, aki mondta, hogy ha nem vesznek fel, menjek az ő osztályába a Nemzeti Színiakadémiára. Akkor még halvány gőzöm se volt róla, hogy ő ki, de aztán megtanultam. A Nemzetiben nagyon érdekes időszakot éltem át, hiszen egyik oldalról kaptam Sinkovitsot, Agárdyt, Tolnay Klárit, a másik oldalon pedig ott volt az ex-Stúdió „K”-s Gaál Erzsi. Talán pont ennek az időszaknak köszönhető, hogy máig ugyanúgy gondolkodom a színházról.
Hogy?
M. Z.: Szerintem például a tapsrend teljesen fölösleges. A színész, ha felmegy a színpadra, egyből érzi a viszonyt a nézőkkel. Nekem az egészben leginkább a próbafolyamat agyalása okoz örömet, meg az, hogy kifogalmazzak magamból valamit egy-egy darab kapcsán.
Korábban azt mondtad, egészségesen el tudod különíteni magadtól a színházi szerepeket, és nem cipeled őket magaddal, hiszen ez munka.
M. Z.: Továbbra is így gondolom, de nincs mit tenni, mindenképpen belehal az ember minden szerepbe. Az Ármány és szerelemben például viszonylag gyorsan fekete-fehér lett számomra a helyzet. Szokták mondani, hogy egy kapcsolatban az egyik fél mindig jobban szeret, mint a másik. Nekem egyértelmű volt, hogy Lujza jobban szereti Ferdinándot, mint fordítva, mert Ferdinánd inkább magába az érzésbe szerelmes. Hiszen ha igazán szeretné, odaállna apu elé és azt mondaná: őt szeretem és pukkadj meg. De nem teszi meg.
Épp arról szól ez a darab, hogy abban a korban és közegben ez nem ilyen egyszerű.
M. Z.: Nem tűnik annak, de valójában ilyen egyszerű. Vagyis Ferdinándnak sokszor csak a szája jár. Hiszen amikor a Lady feltárulkozik neki, egy pillanatra megfordul a fejében, hogy igent mondjon. Aztán mikor elmegy Lujzához, elmondja, hogy ott volt ez a nő, de annyira szeretlek, hogy nemet mondtam neki. Amikor pedig Ferdinánd el akar hitetni magával valamit, ami nem úgy van, tényleg bármire képes, ahogy bárki ebben a helyzetben, vagyis a második felvonásban át kell élnem ezt a szenvedést a gyilkosság előtt.
Így „lefordítva” nagyon egyszerűnek hangzik, az elhangzó szöveg pedig rettentően feldíszített, és ott van a zenekar is a színpadon. | hirdetés
 |
|
M. Z.: Vannak zenei motívumok, amik szerintem segítik a megértést, Alföldi Róbert pedig ezzel akarta aláhúzni az egész romantikáját. De tényleg nehéz átadni a problematikát, mert a kasztosodás nálunk idejétmúlt.
Sok fajsúlyos szerep jutott neked erre az évadra. Petúr bán a Bánk bánban, Ferdinánd az Ármány és szerelemben és az évad második felében Edgar a Learben. Nem sok ez így egyszerre?
M. Z.: Ez majd évad végén kiderül. A következő munkánk pedig a Mein Kampf lesz, ami egy nagyon humoros szatíra Hitler korai éveiből, amikor még festő volt.
A Nemzeti előtt hat évet töltöttél a Kecskeméti Katona József Színházban, ahol úgy tűnt, nagyon jól működsz együtt Bodolay Gézával, az akkori igazgatóval.
Most pedig Alföldi Róbert ragaszkodott hozzád annyira, hogy a Bárka igazgatójaként oda szerződtetett, majd amikor a Nemzeti élére került, ide is magával hozott.
M. Z.: Alföldivel Kecskeméten találkoztunk először, amikor ott rendezett. Nagyon könnyen megtaláltuk a közös hangot munka közben. Most pedig már ott tartunk, hogy kezdenek eltűnni az olyan beszólások, hogy „mit nem lehet ezen érteni”, meg hogy „ne balettozzál a színpadon”. Bodolayval is ugyanilyen volt a viszonyom. Nem jellemző, hogy a rendezők valakire tudatosan osszanak szerepeket, és terelgessék, segítsék a fejlődését. Ez azonban Gézánál és Alföldi Róbertnél másképp van. Ennek pedig nagyon örülök. Például jó volt, hogy Rómeó és Ferdinánd közé egyszer csak bejött egy Petúr bán. Nagyon távol áll tőlem ez a fajta hőzöngés, de többször olvastam, az a nagy tragédiája a Bánk bánnak, hogy Petúrnak tulajdonképpen igaza van. Elkezdtem keresgélni, és amikor rátaláltam a válaszra, már be tudtam állni Petúr mögé, és úgy éreztem, ezt így elő lehet adni.
Érdekes, ahogyan elemzed a szerepeidet.
M. Z.: Viszonylag szélsőségesen gondolkodom az egyes jelenetekről. És valóban gyakran van úgy, hogy egészében nem tűnik logikusnak, amit gondolok, ugyanakkor én tudom, miért van értelme.
Nemcsak elemzel, de nemrég még tanítottál is.
M. Z.: Belekerültem egy móri színjátszó tábor csapatába. Ez nem színészképzés, inkább önismereti tréningnek nevezném a színházon keresztül, ami segít az embernek abban, hogy kibontsa saját magát. A drámapedagógiához nem értek, de azt tudom, ha hozzányúlok egy szerephez, akkor hol szoktam elkezdeni magamban keresgélni. És ha találunk dolgokat, nem tudunk magunknak akkorát hazudni. Arra próbáltuk a gyerekeket nevelni, hogyan tudnak csapatban dolgozni úgy, hogy közben megmaradjanak individuumoknak. Mindenhonnan azt kapják, hogy gürizzél, és legyél te a legjobb, mert megérdemled. Ők pedig ezt elhiszik. Mi szeretnénk egy helyes irányt mutatni nekik.
Ezek szerint a saját életedben már mindent rendbe raktál?
M. Z.: Nem, hiszen én sem tudom mindig a megoldást. Megpróbálom karban tartani a gondolkodásomat. Nem szeretem túldimenzionálni azt, hogy színházban dolgozom, és nem gondolom, hogy mindent megengedhetek magamnak. A gyerekekkel pedig azért jó foglalkozni, mert egy-egy kérdéssel nagyon vissza tudnak rántani a földre, ha esetleg elszállnék.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
