Az 1991-es vígszínházi Játék a kastélyban előadásához még felépítettek egy hatalmas, élethű, elegáns szalont. Most Khell Csörsz díszlete csak jelzi a fényűzést. Takarékosabb idők járnak.
 De nem tesz rosszat az előadásnak, hogy csupán jelzésszerű a díszlet, vannak mutatósan veretes bútorok, de nincsenek kastélyfalak, csaknem belátunk a kulisszák mögé, így állandóan emlékeznünk kell rá, hogy nem valóságot, hanem színházat nézünk. Miközben Molnár Ferenc klasszikussá nemesedett darabja éppen a játék és a valóság összemosásával és szétbogozhatatlanságával foglalkozik, hol mókázik vele, hol mélyebbre ás.
Marton László – aki hosszú ideje nem rendezett a Vígben – érti ezt a libikóka játékot. A könnyedség mámorát és a kacérkodást a veszélyes örvénnyel. A színészek pedig képesek elegánsak lenni Jánoskúti Márta gondos ruhakölteményeiben. Lukács Sándor például – aki már 1991-ben is adta a szerepet – tartás nélküli, önittasult, öregedő amorózóként külsőre meglehetősen tartásos. Az inast alakító Tahi Tóth László szálfaderekú nyársat nyeltséggel közlekedik, miközben kesztyűs kezével olyan finomkodó mozdulatokat tesz a feltálalandó reggeli körül, ami valóságos szerelmi vallomás ahhoz az ideához, hogy mindennek meg kell adni a módját. Benedek Miklós pedig Turai vígjátékíróként – aki a falon áthallatszó szeretkezési jelenetből fél éjszaka alatt egyfelvonásost kanyarít, hogy csak próbának hasson a valóság, és megnyugodjon az ifjú zeneszerző, aki ezt hallotta, és azt higgye, hogy nem is csalták meg – sejthetően otthonra talált a Vígben. Fanyar, méltósággal teli, ugyanakkor szellemesen könnyed és magától értetődően elegáns egyszerre. A szerzőtársát adó Feusztbaum Béla remek partnere, nagyszerűen szerválják egymásnak a poénokat. Tornyi Ildikó, akivel eddig már-már skatulyaszerűen szűzies, hamvas lányokat játszattak, tanulja a rafinált díva, a végzetes nő szerepkörét. Molnár Áron e. h. világra rácsodálkozó ifjú zeneszerzőként, annyit csodálkozik, hogy egysíkú lesz az alakítása, időnként már-már észrevétlen marad. A titkár szerepébe Csőre Gábor helyett beugró Józan László viszont nagyon is észrevéteti magát, olyan ügybuzgó és túlbuzgó, ugyanakkor sértődékeny fickót jelenít meg, aki fölöttébb mulatságos.
Mintha a régi, vígszínházi stílus lopakodna vissza a falak közé, némiképp felfrissítve, megújítva, olykor üresen csillogva, máskor pedig tartalmasan. Ez is libikóka játék.
Hol ide, hol oda billen a mérleg. De nem állítható, hogy csak Molnár briliáns színpadtechnikája működik. Ebben a produkcióban temérdek szakmai tapasztalat van, jókora játékkedv pulzál. Különösebb kockázat nélkül megjósolható a hosszú sikerszéria. |
vissza
vissza a lap tetejére
