Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat

Juliette Lewis – Terra Incognata
2009-24. szám / Sári Júlia

Juliette Lewis egy ideje már nem csupán arról híres, hogy ő az, akinek Brad Pitt vette el a szüzességét a Too young to die? forgatási szünetében, hanem arról is, hogy szende és törékeny kis külseje mögött őrületes punkrock-énekesnő bújik meg.
Idén feloszlatott Juliette and the Licks fantázianevű zenekarát a Szigeten mi is hallhattuk már, és aki ott volt, valószínűleg azt vonta le tanulságképpen, hogy nincs az a gyenge rockzene, ami ne tudná kihozni az állatot az emberből, ha éppenséggel egy sodró elánnal és a teljes átéléstől elvörösödött arccal éneklő nő adja elő (hát még, ha ezt ezüst latex cicanadrágban teszi). Mert Juliette Lewis az az énekesnő, aki nemcsak tehetséges – hiszen a hangja erejét és karakterét, valamint a készségét, hogy jól is használja, nem lehet kétségbe vonni –, de ráadásul magával ragadóan élvezi, amit csinál, és ez az élvezet könnyen átragad a hallgatóra. És mégis. A zene ettől még csak nem lesz jobb. Első, Terra Incognita című szóló lemezével valami egészen újat akart csinálni – talán nem csoda, hogy kicsit maga is ráunt a Licksre –, s ehhez remek társra is lelt Omar Rodriguez-Lopez, a Mars Volta progresszív-pszichedelikus gitárosának személyében. Ő ezúttal is hozta a formáját, sőt, határozottan rá is nyomta a bélyegét az egész lemezre, aminek az egyik legfőbb jele, hogy a legerősebb számok azok, amelyekben virtuóz és eredeti gitárszólói hallhatóak. Juliette pedig jól ráhangolódott Rodriguez-Lopez világára, képes ugyanazt a széles érzelmi skálát hozni hangban a lágy, fátyolos, távoli hangzástól a már-már tébolyba átforduló nyikorgásig, mint amit a gitáros csal ki a húrokból. És még stílusában is egy igen komplex lemezről van szó, hiszen a pszichedelikus jazz-rocktól (Noche Sin Fin) a kortárs blueson át (Hard Lovin′ Woman) az egészen populáris muzsikáig (Uh Huh) sok minden található rajta Talán túl sok is? Vagy mi lehet az oka, hogy még mindig nem az igazi, és miután visszatesszük a CD-t a tokjába, még az is feledésbe merül, hogy milyen hangulata volt a lemeznek? Csak Juliette Lewis érces, kaparós, mégis édeskés hangja cseng még a fülünkben egy ideig, mert hát az, nem vitás, tényleg imádnivaló.

CD
Warner
Kritika (3,5)
hirdetés







vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor