Régóta megtámadta már a gyilkos kór, nyár elején is kórházba került, de azt hittem, megint ki tud fogni a betegségén. Újra rendezni kezdett. Bár nem volt egy vasgyúró, inkább érzékeny, sérülékeny, akár szorongós művészalkat, sokszor tudott győzni.
Az első nagy győzelmei közé mindenképpen az tartozott, hogy úrrá lett dadogásán. Ha ideges, feszült volt, magánéletében még előjött a beszédhibája, színpadon viszont nem hallatszott. Jó pár éve fergetegesen játszott el egy dadogós fickót Feydeau Bolha a fülbe című vígjátékában, az Új Színházban. Fülig ért a szája a boldogságtól, ha sikerült összefüggően kipréselnie magából egy mondatot. Nem röhejes volt ez, hanem szép, emberien tragikomikus, éreztette a hatalmas küzdelmet azért, ami másnak nem is probléma, és utána az örömöt, hogy végre kijött belőle a várva várt mondat.
Vidéki srác volt, Magyarbólyban született, de üstökösként lódult neki a pályája, a főiskola után rögtön a Nemzetibe került a nagyvadak közé, akik nem széttépték, hanem befogadták. Sok minden gyorsan ráragadt Major Tamás munkalázából, Brecht-imádatából, világmegváltó hevületéből. És igen hamar nagyot dobott rendezőként is, színpadra állította a kezdetben talán kötelező feladatnak, sematikus szovjet darabnak tűnő Zorin által írt Varsói melódiát, de aztán kiderült, hogy bőven van benne gyúanyag, legendás előadás lett belőle, Törőcsik Mari és Sztankay István emlékezetes alakításával.
Iglódi azonban nem dekkolt a babérjain, amikor úgy érezte, hogy ellaposodott a Nemzeti, átszegődött a pici, frissen alakult 25. Színházba, ahol élvezte, hogy a nézők közelsége miatt jóval inkább meg kell teremteni a játék hitelességét, és színpadra állította élete egyik legjobb rendezését, a Fejes Endre által írt Cserepes Margit házasságát, Törőcsikkel és Garas Dezsővel a főbb szerepekben. Izgalmas kalandnak tűnt, hogy megreformálja a főleg zenés szórakoztató darabokra szakosodott József Attila Színházat, és bár voltak nagy nekifeszülései, eredményei, ez azért alapjában véve hosszúra nyúlt, hamvába holt vállalkozás volt. A Nemzetiben tizennyolc év után megtért gyerekként üdvözölték. Először főrendező, majd igazgató is lett a Hevesi Sándor téren, ahol közben Pesti Magyar Színházzá keresztelték át a teátrumot, aminek jó ideje bizonytalan sorsa igencsak aggasztotta. De saját színházán kívül is számtalan helyen dolgozott, hajtotta magát, gyűrte az ipart. Reméltem, hogy még igen sokáig lohol egyik munkából a másikba. De most kénytelen volt félbehagyni egy produkcióját. Sajátos, izgalmas karakterű színészt, profi rendezőt veszítettünk el. |
vissza
vissza a lap tetejére
