RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. augusztus 19., hétfő
Huba

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„Egész életemben író szerettem volna lenni”
2009-27. szám / D. Magyari Imre

Vajda Miklós műfordítóként, kritikusként, szerkesztőként lett ismert. 1953-ban, az egyetem elvégzése után a Szépirodalmi Kiadó lektora lett, később, néhány év kényszerszünet után, a The New Hungarian Quarterly szerkesztője, majd 1990–2005 között főszerkesztője.
Most, közel a nyolcvanhoz, Anyakép, amerikai keretben című könyvében önmagáról, édesanyjával való szoros, máig meghatározó kapcsolatáról beszél önkínzó őszinteséggel, s közben kortársakról, barátokról, nemkülönben keresztanyjáról, apja első feleségéről, aki nem volt más, mint Bajor Gizi.

Mióta tervezi ezt a könyvet?
V. M.: Édesanyám halála, 1985 óta – apám még 46-ban, tizenöt éves koromban meghalt. Nem feltétlenül könyvre gondoltam, csak arra, hogy megírom anyám életét, a kettőnk kapcsolatát. Lassan fo­gal­ma­zok, hosszú vajúdás után született meg a szöveg, ami először a Holmiban jelent meg, részletekben. Barátaim javaslatára elküldtem a Magvetőnek, így lett belőle könyv.

Azért sem lehetett könnyű az írás, mert a legszemélyesebb ügyekről vall, a teljes őszinteség szándéka nélkül kár lett volna belefogni, teljesen őszintének lenni viszont szinte önkínzás.
V. M.: Több okból sem volt könnyű. Ahogy mondtam, nehezen írok. Egész életemben mások műveivel foglalkoztam. Aki ezt teszi, egy idő múlva már annyira ért az irodalomhoz, hogy nem engedheti meg magának az amatőrizmust, nem lehet kezdő. Ez nagy gát, ami talán most átszakadt. A másik ok, hogy nagyon bensőséges, de furcsa, ellentmondásos viszony fűzött az édesanyámhoz, akit imádtam, de folyton kritizáltam és kínoztam. Ezt nem volt egyszerű megírni, de a számadás igénye rákényszerített. Jóvá akartam tenni, hogy sok gondot okoztam neki egész életemben. Tartoztam ezzel neki is, magamnak is. Diákkoromban a heves kilengéseimmel adtam okot aggódásra: 48 körül vakbuzgó vallásosság fogott el, pap akartam lenni, aztán átestem a ló másik oldalára és ateistává váltam. Ő hívő volt, ortodox görögkeletinek született, de katolizálni akart, amiről ateistaként lebeszéltem. E miatt máig súlyos lelkiismeret-furdalást érzek, mert ha katolizál, akkor később Amerikában – 56-ban ment ki –, nem lesz áldozata egy szörnyű szektának, amely azt hirdeti, hogy a betegségeket nem az orvosok, nem a gyógyszerek, hanem csakis az ima gyógyítja meg. Mikor már kint élt, a válásom, a nőügyeim, a megélhetési gondjaim miatt aggódott. Állandóan az járt a fejében, hogy mikor jöhet, mikor hívhat meg, miben segítsen, mit küldjön, pedig nagyon be kellett osztania a pénzt. Még színdarabokat is küldött, amiket fordításra érdemeseknek tartott. Csak értem élt. Ma igazi hősnek látom.

Egyetemistaként az ötvenes évek vakhite nem fertőzte meg?
V. M.: Nem. Anyámat koholt vád – rémhírterjesztés – ürügyén kétszer is lecsukták, nem hihettem a rendszerben. A marxizmus sem érintett meg, bár érdekelt. Az egyetemből életveszélyes vulgármarxista imamalom lett, előfordult, hogy az előadásról vittek el valakit, akit soha többé nem láttunk. 49-ben kerültem oda, angol–francia szakon kezdtem, angol–magyaron végeztem. A magamfajta nagypolgári származékokat kegyetlenül megkínozták a vizsgákon. Csak diáktársaimról vannak jó emlékeim.

Rögtön a könyv elején ezt írja: „…az is, amit az anyjától nem kapott meg, sőt az is, amit megkapott tőle az ember, igazából sehol nem kapható.”
V. M.: Én ezt tapasztaltam. Amit nem kaptam meg anyámtól kisgyerekkoromban: a törődést, a bensőséges, meleg kapcsolatot, mert akkoriban nagyvilági dámaként élt a Sas-hegyi villánkban, azt később hiába kerestem más nőknél. És azt is, amit megkaptam tőle, hisz ő a maga távolságtartó módján mindig is szeretett és gondoskodott rólam. Amerikában talán lelkiismeret-furdalása is támadt, hogy ő elment, engem pedig itt hagyott – de mehettem volna én is, csak nem akartam.

Egyedül él?
V. M.: Másodszor is elválva, igen. Ötvenhat évesen váltam másodszor, nem nősültem újra. De van két remek fiam, három unokám.

A nőket, akikkel közeli kapcsolatba került, mennyire zavarta, hogy ilyen erősen kötődik az édesanyjához?
hirdetés

V. M.: Csak az első feleségemet zavarta. Az a házasságom tökéletes csődnek bizonyult, a vége felé a második feleségem már színen volt.

Az édesanyját nagyon meggyötörte az élet, mintegy hullámvasútra ültette. Fiatalon volt „a város legszebb asszonya”, akiért egy férfi főbe lőtte magát, aztán eszpresszótulajdonos, hogy meg tudjanak élni, később kétszer is börtönbe zárták, végül amerikai lakos lett – ezt nem egyszerű ép ésszel átvészelni.
V. M.: Bámulatos lelkierővel bírt. Nagyon szívós volt, fegyelmezett, okos. Kemény is tudott lenni, ha kellett.

56-ban csak ő ment el, mert Ön úgy érezte, kötelessége maradni, hisz mi lesz itt, ha mindenki elmegy – ezt értem. De hogy később sem disszidált…
V. M.: Kötődtem a nyelvhez, a magyar irodalomhoz, a magyar kultúrához, a barátaimhoz, a környezetemhez. A hazámhoz, ha tetszik. Szívesen és sokat utaztam, de mindenütt idegennek éreztem magam. Kíváncsi idegennek, aki lubickol a kinti világban, de idegen. Ugyanakkor állandóan hezitáltam. Már kamaszként elmehettem volna Amerikába; apám, aki megsejtette a szovjet uralmat, mindent megszervezett, előkészített. Maradtam. Azóta töröm a fejem, mi lennék én ma Amerikában.

Nem bánja, hogy maradt?
V. M.: Nem.

Azt is írja a könyvben az írás egyik indítékaként, hogy minden kérdést kényszeresen tisztáznia kell. Sikerült?
V. M.: Igen és nem. Anyám itt él bennem, és a beszélgetés, a tisztázás, ami ráadásul egyoldalú, sosem fog lezárulni. Például nem tudom, milyen volt a szüleim házassága. Apám családjáról is keveset tudok.

Adott azért az írás valamiféle megnyugvást?
V. M.: Bizonyos megnyugvást adott, igen. És nagyon örülök a könyvemnek.

Meglepő az a mondata, amiben azt írja, hogy minden munkája melléktermék, a főmű hiányzik. A műfordítások miért melléktermékek?
V. M.: Egész életemben író szerettem volna lenni, de a Rákosi-korban nem lehetett indulni, később pedig, mint említettem, görcsöt okozott, hogy már túlságosan értek az irodalomhoz. Nem lettem író. Nyilván a tehetségem sem volt ehhez elég erős. A műfordítás reproduktív műfaj, más hangján írok, csak közvetítek. De azért abban is van kielégülés, öröm, siker. Az írás elsődleges alkotófolyamat. De írtam kritikát, tanulmányt, publicisztikát. És portrékat barátaimról, mint például Ferenczy Béni, Domokos Mátyás, Latinovits, Pilinszky, Vas István, Orbán Ottó, Abody Béla. Ezekből szeretnék most egy kötetet. Dolgozom.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor