Joggal kesereghetünk évek-évtizedek óta azon, hogy a magyar közönségfilm kizárólag a romantikus vígjáték zsánerét ismeri. Eddig takarózhattunk azzal, hogy az egyéb műfaji próbálkozások az anyagi korlátok és a szakma ellenállása miatt ütköznek falba,
 a Halálkeringő láttán azonban sajnos egyértelmű, hogy sokkal inkább a tehetség és hozzáértés hiányáról beszélhetünk. Régen rossz, ha egy film, jelen esetben egy thrillerbe oltott kamaradráma (mely A miniszter félrelép után újra összehozza Dobó Kata és Kern András párosát) először amiatt kerül reflektorfénybe (lásd origo.hu), mert a forgatókönyvíró (Szabó István – semmi rokonság az Oscar-díjas rendezővel) blogjában részletes beszámolót közöl a szereplőválogatásról, meglehetősen erős kritikát fogalmazva meg a castingon jelenlévő színészekről. Pedig az önkontroll mellett némi önkritika elsajátítása sem ártott volna, mivel a Halálkeringő mindenekelőtt papírízű dialógusai miatt válik élvezhetetlenné – a szereplők hiába intézik szavaikat egymásnak, gyakorlatilag a nézőhöz beszélnek. Így tudjuk meg, hogy az éppen harmincéves Elza (Dobó) rendőrnő, 9 hónapos terhes, nem mellesleg pedig drogfüggő. Régen látott édesapja, az ugyancsak elég rossz bőrben lévő Rusty (Kern András) inkább az alkohol rabja, aki a csonka család újraegyesítését éppen lánya születésnapjára tervezte. Ami azt illeti, meglehetősen rossz időpontot választott, Elza lepukkant lakásában ugyanis egy hatalmas táska heroin (úton a gazdája) és egy babaágyban pihenő hulla várja. A film jelentős részében a két szereplő üvöltözik változó hitelességgel egymáshoz, míg az elsőfilmes rendező (Köves Krisztián Károly) az amerikai filmekből ellesett, öncélú kameramozgásokkal próbálja görcsösen fenntartani (vagy egyáltalán: megteremteni) a feszültséget. A vége pedig… nos, a befejezés olyan mélységekbe taszítja a filmet, ahonnan minden addig elkövetett filmes baklövés már-már szépnek látszik. |
vissza
vissza a lap tetejére
