PM Online | Korábbi cikkeink

Szirtes Edina Mókus az egyik legtehetségesebb fiatal hazai hegedűművész, aki a népzenére vagy a világzenére kevésbé nyitottakat is pillanatok alatt képes megbabonázni a játékával, főleg, ha az ember látja is, ki az, aki játszik.

Lányosan bájos, mégis katonásan határozott megjelenése, szívből jövő éneke és boszorkányosan virtuóz játéka, mindez együtt az, ami miatt szeretni kell őt és a zenéjét. Néhány hónapja megjelent lemeze, a Tesséklássék éppen ennek szilárd bizonyítéka, s mi, akiket már elvarázsolt, különösen örülhetünk, hogy ezúttal tiszta esszenciáját kapjuk „Mókus” világának, hiszen ez az első önálló albuma.

Honnan ered a „Mókus” mint második keresztnév?
Sz. E. M.: Valójában ez egy becenév, ami Szegeden a konzervatóriumban ragadt rám. Én voltam a legkisebb zenész, és az idősebb lányok neveztek Mókusnak, azóta használom.

Mit tudsz a Tesséklássék fogadtatásáról, milyenek a szakma és a közönség visszajelzései?
Sz. E. M.: Ó, nagyon gyáva vagyok, meg se merem kérdezni a kiadót, hogy fogy. Tréfából most fogadtam velük, hogy már legalább tizenhét darabot megvettek belőle, de igazából nem tudok semmi közelebbit. Mindenesetre nagyon kedvesek a kiadóban, mindenki azt mondja, hogy hazavitte a lemezt, és hallgatja, ahogy persze a barátok és a zenésztársak tetszését is könnyű elnyerni, de ki tudja, hogy a szélesebb fogadtatásra nézve ez mit jelent. Úgy értem, nekem nincs olyan ismert arcom, hogy mindenki tudja, ki vagyok, és már csak azért is megvegye a lemezemet. Azt hiszem, éppen ezért lassan fog beszivárogni a közönség tudatába, és talán akkor rácsodálkoznak, hogy ilyesmit még nem hallottak, és megszeretik. Azért vannak jóleső visszajelzések, például az újságírók részéről, akik, miután hallottak játszani, kérnek egy példányt, néhány napja pedig teljesen váratlanul a Klassz FM-en hallottam felcsendülni az egyik dalt a lemezről.

Mit gondolsz, milyen műfajok és hangulatok kedvelői élvezik igazán az albumot?
Sz. E. M.: Leginkább azok, akik szeretnek énekelni, és szeretik, ha összeszorul a szívük az érzelmektől, sőt, bele is szeretnek halni! Hiszen olyan népdalszövegeket és verseket énekelek a lemezen, olyan érzésekről és gondolatokról, amikbe az ember leggyakrabban belehal, de mégis ez a leggyönyörűbb bennük. Ami a zenei stílust illeti, van benne világzene és népzene, néhol pedig populárisabb elemeket is belecsempésztünk a dalokba, de végeredményben nem zenei ízlés kérdése, hogy valakinek tetszeni fog-e a lemez, avagy sem. Sokkal inkább az számít, hogy olyan ember-e, akit a szíve vezet.

Kikkel készítetted a lemezt?
Sz. E. M.: Természetesen a Fabula Rasa zenekarral, amely hosszú évek óta az első számú együttesem, aztán szerepel rajta Sárik Péter zongorista és Alan Burton Angliában élő dudás is, aki a világ első három ír dudásának egyike. Két dalhoz pedig a Csík zenekartól kaptuk kölcsön a ritmusszekciót.

Azoknak a daloknak a szövegét, amelyek nem versre íródtak, te szerezted?
Sz. E. M.: Jaj, nem, egyáltalán nem tudok szöveget írni, ha rajtam múlna, nem lenne mit énekelnem. Az Arany János-, Radnóti- és József Attila-versek mellett népdalszövegek szerepelnek a lemezen, amiket tulajdonképpen elloptam, ugyanis az eredeti dallamukat nem ismerem. Hogy ezért megorrolnak-e rám, nem tudom, de mentségemre szóljon, hogy annyira beleszerettem ezekbe a szövegekbe, és mivel énekszövegek, olyan jó volt megzenésíteni őket, hogy nem bírtam megállni. Ezen kívül pedig a barátaimnak is köszönhetek egy-két szöveget. A legszomorúbb dal a lemezen, a Virágok, sej virágok Parády Attila barátom műve, akivel úgy ismerkedtünk meg, hogy rendszeresen járt a koncertjeinkre, és megszerettük egymást. Majd egyszer a hegedűtokomba rejtett egy szöveget, és csak annyit fűzött hozzá, hogy ha lesz rá időm, olvassam el. Én meg akkor állandóan elfoglalt voltam, és mivel nem akartam csak úgy kutyafuttában átolvasni, hetekig csak pironkodtam, hogy még mindig nem jutottam hozzá. De aztán végre sikerült elolvasnom, és nagyon szép dal született belőle.