Olajfestmények, ceruzarajzok
Sóváradi Valéria nem tartozik az agyonkanonizált művészek közé, sőt, megkockáztatom, olvasóink nagyobb része még csak a nevét sem hallotta a művésznőnek, holott
 a legizgalmasabban gondolkodó kortárs képzőművészeink egyike. Festményein, litográfiáin, rajzain egy olyan Budapest lakonikus képe jelenik meg, mely egyrészt végtelen magányt (olyasfélét, mint az Edward Hopper-képek) sugároz, másrészt metafizikus mögöttesével, fátyolos színeivel és megtévesztő szépségével veszélyes bűvkörébe vonja azt, aki nézi. A Budapest Kiállítóterem kiállításán a mai Budapest végtelenül vonzó, ugyanakkor egy cseppet szorongató arca néz farkasszemet a látogatóval, mely az éppen csak odébbállt karácsony, illetve az ünnepek szkeptikus értelmezését adja: hányan gondoltak vajh’ arra, hogy a talmin csillogó karácsonyi fénydíszek, a budai kertekben felállított villogó fenyőfa-sziluettek és a pesti utcák kandeláberekre aggatott harangjai nemcsak díszítik, hanem szennyezik is a várost? Meg az ünnepeinket. Fénnyel. Na ugye! Bevallom, eddig én sem tekintettem ily felelősen az ünnepi díszkivilágításokra, sőt, első olvasatban talán egy picit még túlzásnak is éreztem a tetszetős városfestményekhez adott magyarázatokat, de tény, hogy az ökológiai fenyegetettség jegyében egész más megvilágításba helyeződnek Sóváradi Valéria amúgy kellemesen andalító festményei…
|
vissza
vissza a lap tetejére
