PM Online | Korábbi cikkeink

Tízéves koromban láttam először Kemény Henriket Vitéz Lászlót játszani. Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, úgy drukkoltam a hegyes sipkájú, bohócos ábrázatú, mégis kicsit huszárosan kinéző, nagyhangú, kákabélű fickónak,

aki palacsintasütőjével, ahogy ő mondja, dédnagymamucikája báli legyezőjével, furtonfurt agyonpüföli az ördögöket. Nem tudtam betelni azzal a látszólag primitív dologgal, hogy a szó szoros és átvitt értelemben is fafejű, az ebet a karóhoz kötő, makacs ördögök kobakján rendszeresen koppan a palacsintasütő. Ennek ritmusa, tempója, rohamvágtája van, és a tulajdonképpen az ördögöknél éppen hogy csak szebb, de eszesen virgonc, kölykösen eleven, igazságtevő Vitéz László nagy élvezettel nyiffantja ki őket, úgy, hogy ebben alig van kegyetlenség, inkább játékos pajkosság. Gyilkolásszák egymást a bábuk, de senkit nem kell megsiratni, inkább felszabadító erejű, igazságtevő népi hősként verekszik Vitéz László, aki bepipul, ha lopni akarnak, vagy éppen szabadságában próbálják korlátozni, nem hagyják például énekelni.
Több mint negyven éve révületben nézem. Nem igazán tudok rájönni, hogy miért nem unom meg. Miért nyűgöz le újra és újra ez a vad, kergetőzős, humortól duzzadó bábmese? Miért nevetek önfeledten, miért jövök tűzbe, miért izgulok, mint az óvodás?
Valószínűleg azért, mert még Kemény is tűzbe jön. Egyszer bebújtam a paravánja mögé, és onnan bámultam, mit csinál. Pazar látvány, ahogy begyakorlott gyorsasággal váltogatja a figurákat, kapja föl a kellékeket, egymaga működteti az egész színpadi mechanizmust. És kiül az arcára, hogy változatlanul imádja ezt az egészet. A nagyapjától, apjától örökölt mesterséget tökélyre vitte. Bábszínházi remekművet hozott létre, aminek minden pillanata, villanása, a tökéletességig kidolgozott és mégsem iparszerűen, hanem lélekkel, talentummal működtetett. Így lelkesítette át a szelíd Süsü sárkányt, a falánkan izgő-mozgó Hakapeszi Makit és a szőrmók Furfangos Frigyest is.