Horváth Krisztián, bár örökké képes a megújulásra, most valami olyasmivel bűvöli el a látogatót a maga okkultista módján, amivel legutóbbi, Dovin Galéria-beli kiállításán is kísérletezett. A tőle korábban megszokott vízesések,
 hegyormok, sziklák falán utat törő források, később ezen tájakban felbukkanó csendéletek (zászlók, állatok, emberek, fáklyák) helyett már akkor felbukkant képei hátterében a laboratórium motívuma, melyben a szó szerint kísérletező kedvű művész egyfajta képzőművészeti alkímiára kényszerítette a vásznat, az ecsetet és a metamorfózisra váró, különféle, kémcsövekben fortyogó vegyületeket, kígyókat, békákat. „Való igaz – írja ő maga a kiállítás beköszöntőjében –, hogy a Művészetnek a Természetet kell utánoznia, ám Természet alatt korántsem csupán az általa létrehozott ’terméket’ – a látható, tapintható, környezetet kell értenünk, hanem sokkal inkább egy mágikus működést, amely a Szellemi Világ illékony archetípusait ágyazza kézzelfogható anyagba. A valóság ereje attól függ, hogy e tapasztalás átélésére mennyi figyelmet áldozunk, milyen mértékig vagyunk benne jelen. Kísérletet lehet tenni a látszólag lehetetlenre: talán újra személyes kapcsolatba kerülhetünk a Hagyomány mestereivel, ha sikerül megérlelni egy mély, személyes viszonyt a múzeumok relikviáival éppúgy, mint külső és belső világunk jelenségeivel – a Természettel.”
|
vissza
vissza a lap tetejére
