Vagy mégsem. Január 26-án az összes magyar színházban megemlékeztek Major Tamás századik születésnapjáról. Pont Veszprémben voltam, ahol Eperjes Károly penderült a nézők elé, és valahogy igazán jókedvűen és szeretettel tudott Majorról beszélni, utána hangfelvételről lejátszották Major hangját,
Petőfi-verset szavalt, a Levél egy színész barátomhoz címűt. Csodálatos vers, és Major nem mondja rosszul, bár számára érezhetően az utolsó három sor a legfontosabb: „Az isten adja, hogy minél előbb /
Akképpen álljon szinmüvészetünk, / Amint valóban kéne állnia.”
Pont akképpen biztosan soha nem fog, de azt érzem, hogy most a körül áll. Volt idő, amikor jobb volt a helyzet, amikor a színész volt a szabadság, a függetlenség, de még véletlenül sem a testvériség. A fityisz a világnak, hogy a tehetségessel nem lehet elbánni, vagy ha elbánnak, annál nagyobbra nő ő is, élete is, legendája is. Aztán jött a rendszerváltozás, mindenki azt hitte, hogy a művészeti pályák becsülete megrokkan, már nem itt volt egyedül a szabadság, a pénz, a siker, de az egyetemen változatlanul nagy a túljelentkezés, rengeteg fiatalt vonz a megmutatkozás, a többszörös élet, a nemes küszködés. Talán annyira nem is kell küszködni, a sikeres színész ma sem él rosszul, és ha hajlandó rá, ki tudja egészíteni a jövedelmét reklámokkal, televíziós szereplésekkel. Olyan jól soha nem állhat ez a pálya, hogy a teljesen tehetségteleneknek is fényes jövőt biztosítson – és ez nem is baj. A sikeres színészekre várnak a díjak, megmaradtak a művészeti elismerés lépcsőfokai, az út végén ott a Nemzet Színésze cím, rang, elismerés.
Nem ehhez akarok tippeket adni, mindannyian reméljük, hogy sokáig nem lesz üresedés, csak véletlenül találkoztam egy igazi nemzet színészével. Nyíregyházán Bárány Frigyes játssza a Csárdáskirálynőben Leopold herceget, és csodálatosan vidám, könnyed, elegáns az alakítása. Az a Bárány Frigyes, aki valaha Kacsuka hadnagyként tiporta százával az Athalie-k szívét, akinek annyira jó, kemény, férfias a hangja A hét mesterlövész szinkronjában. Velünk élő múlt, mondanám bágyatagon, de semmi szükség a rezignációra: Bárány Frigyes nyolcvanhoz közeledve, nyugdíjasként is remek színész, megmelegszik tőle az ember szíve. Ha színpadra lép, megbökik egymást a nézők, odasúgják, hogy ő az. A darab végén meg nem a múltnak tapsolnak, hanem a jelennek. Ez a jó színészélet. |
vissza
vissza a lap tetejére
