Interjú
Jancsó Miklós
2010-03. szám / Köves Gábor
Jancsó Miklós Oda az igazság című filmjével nyitott az idei Filmszemle, február 11-étől pedig a mozik is játszani kezdik az új Jancsó-filmet. Ennek apropóján beszélgettünk az idén 89 éves filmrendezővel.
Gyakran mozizik?
J. M.: Persze. Itthon, mert már vén vagyok ahhoz, hogy kikászálódjak, és moziba menjek. Ámbár üresek a nézőterek, nyugodtan el lehet menni, nem kell sorba állni. Persze nem elegáns dolog filmet kisképernyőn nézni, mert nem arra készülnek a mozifilmek. A legutolsó, ami tényleg jópofa volt, az a Tarantino filmje, a Becstelen Brigantyk. Messziről látszik, hogy ő csinálta, látszik, hogy hülyéskedés számára a világ. Ő sem tud másként filmet csinálni, mint iróniával. Fordított tükör mindegyik filmje. Nagyon nehéz valami tényleg komolyat csinálni. De még nem láttam például Jakubisko Báthory Erzsébetét. Ez ugye egy örök téma, mindenki meg akarja csinálni. Énnekem is volt egy ilyen tervem, Carlo Ponti, az olasz producer akarta velem megcsináltatni. Úgy hallottam, Jakubisko komolyan vette a történet.
Az ön Báthory-filmje kevésbé vette volna magát komolyan?
J. M.: Hát igen, hogyha elkészül. Először is Báthoryt egy kislány játszotta volna. Látta Az utolsó tangó Párizsban-t? Annak a főszereplője, Maria Schneider játszotta volna az én Báthorymat. Akkor még kislány volt.
Karinthy Ferenc nemrég újra kiadott Naplójában sok helyen feltűnik a neve. Nem volt olyan Jancsó-bemutató, amiről Karinthy ne tudott volna valami epéset mondani.
J. M.: Mindig pikírtkedett velem. Hogy mi a háttere? Egy lány-történet a háttere, persze. Nagyon ráhajtott egy kislányra, de nem sikerült, s valahogy én tettem be a lábamat a történetbe. Meg hát a Gyulával (Hernádi Gyula – a szerk.) sem voltak valami jóban.
Öntől is lehetett naplójegyzeteket olvasni, például a tanárként töltött harvardi éveiről. Az itthoni dolgokról miért nem írt?
J. M.: Hát, mert ami nagyon közel van, ott nem biztos az ítélet. Meg nagyon szubjektív dolog ez, ahogy a Cini példája is mutatja. Szóval, nem érdemes. Most már egy éve nem írok naplót, de sokáig írtam. De olyan hülyeségeket, hogy sütött a nap és esett az eső, semmi kommentár nincs senkiről. Nem is elegáns dolog. Nemrég jelent meg például Ortutay Gyula naplója, hát nem túl elegáns otthon leírni, hogy melyik kolléga mekkora hülye volt.
Mennyi ideig írt naplót?
J. M.: Jó 25 éven át.
És miért kezdte el?
J. M.: Nem is tudom, gondolom, unalomból. Akkor kezdtem el, amikor visszajöttem szeretett hazámba a jó Itáliából. Szép hazám rákényszerített arra, hogy naplót írjak. Nagyon hűvös szelek jártak akkoriban.
Mintha az Oda az igazság is egyfajta közéleti napló lenne.
J. M.: Egy picit persze. Örök téma ez, hogy mindenki király akar lenni. Akinek van kellő ereje, tehetsége, könyöke meg szerencséje, abból lehet király.
Amikor a Harvardon tanított, nem merült fel, hogy rendezzen is Amerikában?
J. M.: Öreg voltam én már hozzá, de ha gyerek lennék, megfontolnám a dolgot. Mert ott igazán meg lehet gyökerezni, ott eltűrik a mást. Franciaországban például, ha nem beszéled tökéletesen a nyelvet, akkor egy kicsit kinéznek.
| hirdetés
 |
|
Mit tanított a Harvardon?
J. M.: Tanítani? Semmit. Beszélgettünk. Azokról a filmekről például, amiket a diákjaim csináltak. Igazán nem akartak hivatásosak lenni, egyedül a Darren (Darren Aronofsky filmrendező) lett hivatásos, meg egy másik, akiből producer lett. A gyerekek nagy része üres óráikban csinálta ezeket a kurzusokat, de nagyon helyesek voltak. Ez egy mellékszak volt, mint ahogy például az asszír irodalmat is fel lehet venni.
És itthon tanította a filmeseket?
J. M.: Néha meghívtak, de egyébként nem. Kint négy félévet csináltam, s állandóan mondogatták a kollegák, hogy hát miért adok mindenkinek A-t, ami az itteni jelesnek felel meg. Fölhoztam példának Enyedi Ildikót, akkor ment épp az első filmje, Az én XX. századom Bostonban. Mondtam, menjetek, nézzétek meg. Ez a kislány, aki csinálta, főiskolát végzett ugyan, de az egyik legjelentősebb magyar filmrendező volt a tanára, és ő azt mondta, hogy ez tehetségtelen, ennek nem adok diplomát. Azt nem lehet eldönteni, hogy miért adok valakinek egy jelest, a másiknak meg egy közepest. Hát hogy jövök hozzá! Sehogy. Ma meg már igazából mindenki tud filmet csinálni, hogy így mondjam. A gondolkodásmód a probléma. Az amerikaiak valamiért máshogy gondolkodnak.
Mi a legfőbb különbség a két gondolkodásmód között?
J. M.: Hát az, ami az angol gyep és a magyar között.
Nemrégiben a Filmvilágban írt a francia újhullámról. Ismerte a nagy újhullámos rendezőket?
J. M.: Hát persze. Akkoriban az egy kis szakma volt. Ha valaki nemzetközileg előkerült, akkor azt mindenki ismerte. Személyes kapcsolatok is voltak. Meg aztán éltem Párizsban is, és a legtöbbjüket volt alkalmam megismerni. Godard-ral ilyen szervusz-szervuszban voltunk. Mély beszélgetéseink nem voltak, de azért ismertük egymást.
Volt olyan az újhullámosok közül, akiket jobban ismert?
J. M.: Hát volt egy-kettő. A Rohmert nem nagyon ismertem, de ismertem Truffaut-t, Godard-t…
Truffaut-t milyennek ismerte meg?
J. M.: Jópofa gyerek volt. Nekem Claude Lelouch volt a nagy haverom, amikor ’68-ban a párizsi diáklázadások voltak, mindig vitt engem, mert benne volt nyakig a történetben. Egyszer egy barikád mögött feküdtünk, és dobtuk a köveket a rendőrökre.
Rohmer nemrég hunyt el. Szerette a filmjeit?
J. M.: Nekem nagyon francia volt.
Az oda az igazságban sok a régi Jancsó-színész.
J. M.: Azt tudtam, hogy a haverok, a régiek benne lesznek, de hogy ki mit fog csinálni, azt az elején még nem tudtam. Akik belekóstoltak, hogy milyen nálam egy forgatás, azok szívesen jönnek újra. Nálam az egyéniség számít, nem az, hogy hogyan grimaszol valaki. Azzal nehéz dolgozni, aki megkérdi, hogy mért jövök be jobbról, és mire gondolok.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
