Az utóbbi évek legszebb operaélményei közé tartoztak a Fischer Iván vezényelte Mozart-estek. Alig szcenírozva, senki nem akarta a melegvizet feltalálni, a szereplők egyszerűen rábízták magukat Mozartra,
és nem csak az derült ki, hogy ez mennyire csodálatos mű, mennyire fantasztikus színház, hanem hogy a befektetett munka ellenére is mennyire természetes dolog. A zene és a szöveg együtt azt is megmutatta, mekkora a mozdulat, minden a helyére került, és nem számítottak az estelegességek: mintha lenne egy tökéletes Mozart-opera forma, amit ki kell tölteni, és vannak ilyen pillanatok, amikor a forma valóban ki is töltődik. Ilyenkor kell közönségnek lenni.
De hogy ne csak rébuszokról legyen szó, az eddigi két Mozart-opera egyszerre volt színház és zene, látni lehetett a zenekart, majdnem annyira közreműködött a karmester az előadásban, mint a híres Ljubimov-féle Don Giovanni-rendezésben (ahol annak idején az igencsak ifjú Fischer Iván volt a karmester), a színpad és a zene a látvány tekintetében is összeért, az ember néha a karmestert figyelte az énekesek helyett, de ez pont így volt jó, a zenekar nemcsak alapot szolgáltatott, hanem éppúgy részt vett a cselekményben, mint az énekesek. Tényleg ilyenkor érdemes közönségnek kell lennünk.
Művészetek Palotája
24., szerda, 19.00
|
vissza
vissza a lap tetejére
