A sok hó és a magát rezzenéstelenül tartó hideg ellenére Miklós Hajnal, a fiatal gyergyószentmiklósi festőművész már most tavaszt csempész a Molnár Ani Galéria falai közé festményeivel,
 melyek – akár csak László Dániel és az ő El Caminója – a természet és az ember már-már elfelejtett, örök érvényű kapcsolatára hívják fel a városi puhányok figyelmét. Hajnal szülővárosa, Gyergyószentmiklós közelében kezdte megfigyelni és lerajzolni az őt körülvevő világot, elsősorban a természetet, melybe, erdélyi lévén, éppúgy szervesen beletartozott a farkas, mint a nap, a fény, a fa vagy a nagypapa, aki minden gyermek születésekor egy-egy újabb nyírfácskát ültetett. Többek között ennek is köszönhető, hogy az ifjú festőnő mintegy barátként tekint a fákra, sőt, olykor még arra is késztetést érez, hogy átölelje őket, hallgasson velük – mintha bölcsen válaszolni tudnának az elhallgatott kérdésekre. Eleinte egymás mellé festette a fát és az embert, azután egymásnak háttal, még később egymással szembe, egymáshoz egyre közelebb és közelebb, mígnem teljesen eggyé nem váltak.
A Molnár Ani Galériában most látható kiállítás Miklós Hajnal elmúlt 2 évben készült munkáit mutatja be, melyeken fenyők és nyírfák idézik meg a gyermekkori emlékeket, s keltik fel a városban élő ember vágyakozását. A látványt csupán néhány vonással megragadó akvarellmunkák könnyedén és nagyvonalúan adnak teret egy-egy jelenetnek, amelyben szerepe van a vászon szabadon hagyott felületeinek, a fénynek és a tiszta színeknek is: Hajnal világa kézzelfogható, ugyanakkor finom és anyagtalan.
|
vissza
vissza a lap tetejére
