Szergej Nakarjakov és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, vezényel a szerző
Persze, az lenne a csodálatos, ha Jörg Widmann lenne korunk Beethovenje, de sajnos az a poszt már foglalt: Beethoven korunk Beethovenje, az ő művészete szerencsére elmulasztott megöregedni.
Ennek ellenére csodálatos lenne ott lenni, amikor valami nagy művet először lehet hallani, és ráadásul úgy, ahogyan szerző elképzelte. Hiszen ő maga adja elő, csak tudja, hogy mit is kellene hallanunk. Mindenesetre, amíg nem Jörg Widmann nevétől hangos a világ, addig kénytelenek vagyunk az előadókban megbízni. Szergej Nakarjakov ma körülbelül a világ legjobb trombitása, hogy mennyre jó, azt tavaly magunk is meghallhattuk, mindent tud, amit a hangszerről tudni lehet. És éppen ez Widmann darabjának a lényege, hihetetlen virtuozitást követel a darab a trombitástól, hogy megkeresse azt a pontot, ahol a hangszeres tudás már puszta zajkeltéssé változik, melyik az a pillanat, amikor még rendben vannak a külsőségek, de már megszűnik a zene. Negyedóra semmiképpen nem lehet túlságosan sok erre a célra.
Művészetek Palotája
5., péntek, 19.30
|
vissza
vissza a lap tetejére
