A nagy maszturbátortól Böcklin sírjáig
Öld meg magad! – szólít fel félreérthetetlen őszinteséggel egyik legártatlanabbnak tűnő festményével a művész, melyen első ránézésre egy csokor rózsaszerű virág virít
speciálisan Glenn Brown-i textúrájával a vásznon. Aztán, ha jobban szemügyre vesszük a Renoir-átfestményt, nem tudjuk nem észrevenni, hogy a viruló rózsák helyett bomlásnak indult, színüket még őrző, ám halódó, egykorvolt viráglények kókadoznak a poshadtvíz-szagot árasztó vázából.
„Amikor 2002-ben a ’Renoir-átiratokat’ festettem, egyetlen dolog motivált: a lehető legkényelmetlenebbnek megfesteni a renoiri csendéletet. Meghalt az anyám, nem éreztem túl jól magam akkoriban, ki kellett valahogy ’beszélnem’, ami bennem van. A művészet színház, a színház meg ugye nem egyenlő az élettel – a színház az élet túljátszása. Operába teljesen másért járunk, mint például szupermarketbe. Az operában nagyjeleneteket akarunk látni, hatalmas érzelmi kilengéseket, túljátszott érzéseket. Valami efféle a célom nekem is: azt szeretném, hogy a képeim a művészet által átélhető emocionális szintek maximumának közelébe repítsenek…”
Glenn Brownban, bár külsőre éppolyan, mint egy jól szituált, vonzó, kissé szégyenlős angol úr, van valami a dekadens dandyből is. Amit a hivatalos művészettörténeti kánon mond róla - a kilencvenes évek brit festőgenerációjának egyik fenegyereke, a sztármenedzser, Charles Saatchi egyik kedvenc pártfogoltja, az évszázad legnagyobb másolóművésze, a festészet posztmodern újraértelmezője… stb. –, vajmi keveset ad a valódi és közvetlen találkozás élményéhez. Ha csak beszélünk róla, ha csak frázisokat puffogtatunk, és Glenn Brown, illetve a Ludwig Múzeum kiállításának jelentőségét biztosítási értékben, botránytörténetekben, valamint a nagy klasszikusok szerzői jogokra fittyet hányó kisajátításában mérjük, nem nagyon kapunk többet erős színeknél, súlyos gesztusoknál és némi pesszimista giccsnél. Ám ha – ahogy maga a művész is mondja – színházként tekintünk a múzeum tereire, melyben színész minden férfi, nő, kutya, macska (ne feledjük, Shakespeare összes nagy tragédiája a korban jól ismert mesék, novellák, színművek átirata volt), akkor egy sajátos Glenn Brown-féle operaelőadás kellős közepén találjuk magunkat, melynek a fehér falakon lógó, sötét tónusú alkotások a díszletei és a szereplői egyszerre. S hogy mi ebben a zseniális? Pusztán csak annyi, hogy miközben a látogató elidőz egy-egy absztrakt expresszionista képjelenet előtt, pillantásában eggyé forr a múlt-jelen-jövő, s a Glenn Brown-i túljátszott élet Salvador Dalí maszturbáló lázálmaiból, Székely Bertalan vajas kenyeret majszoló kisfiújából, renoiri csendéletekből vagy Ferdinand Keller romantikus hagyományaiból építkezve hidat ácsol az egyre szürreálisabbá váló jelenbe, jövőbe. Horror-opera egy felvonásban, melynek, a maga módján, minden egyes jelenete katartikus élményt kínál. Írták a művészettörténet valaha élt legnagyobb klasszikusai, rendezte Glenn Brown.
|
vissza
vissza a lap tetejére
