Címlap – Interjú
Megszólal a csönd
2010-06. szám / Szepesi Krisztina
Rosszfiú volt, s most csöndes lett és elgondolkodó. Éppúgy, mint a szerepeiben. Varju Kálmán a Mindent anyámról Estebanjaként hosszú csönddel nyitja az előadást. Azon gondolkodik, el lehet-e mondani azt, amit érez.
 A színművészeti előtt rossz úton jártál, a rendőrséggel is meggyűlt a bajod. Azt gondoltad, pont a rosszfiú karaktered miatt vettek fel végül, és talán ez volt az oka annak is, hogy a szerepeid is hasonlóak voltak sokáig. Mostanában azonban sokkal szenzitívebb szerepeket játszol. Te magad is változtál?
V. K.: Az, hogy ilyen szerepeket játszom, nem biztos, hogy azt jelenti, ilyen is vagyok. Persze biztosan változtam, hiszen eltelt azóta tíz év. Igazából örülök annak, hogy most már sokfélét játszom, mert egy időben valóban úgy éreztem, hogy vagy a vagány fiút osztották rám, vagy a fiatal intrikust, és ezt el is kezdtem unni. A Harmónia óta változtak meg a dolgok. De az tényleg jellemző, hogy beskatulyázzák a színészeket és általában olyannak, amilyennek az életben gondolják.
Akkor mégiscsak lehet párhuzamot vonni közted és a szerepeid között.
V. K.: Valóban nem keresem már a mélypontot az életemben, mert rájöttem, hogy azt majd az élet kiszabja rám, s nem kell nekem erőltetnem. Ha magunk keressük, akkor lehet, hogy nem érezzük azt a megtisztulást, nem jön az az élmény, mint mikor valaki túlél egy balesetet, és új lappal tud kezdeni.
Az volt a te „baleseted”, hogy felvettek a színművészetire?
V. K.: A rendőrségi ügyem volt a baleset.
Igen, de a fordulópont az egyetem volt, amire nagyon vágytál.
V. K.: Valóban akkor kezdtem el jobban megismerni magam. Azóta már nem keresgélek. Akkoriban piercing volt az orromban, szőkére festettem a hajam, kékre a szemöldököm. De ezen már túlléptem.
Megtaláltad, amit kerestél?
V. K.: Nem is gondolkodom ezen.
Nem szeretted az egyetemet. Ebből pedig az következhetett volna, ha kiszabadulsz a „börtönből”, nem akarsz egy helyen leragadni. Ehhez képest a gyakorlattal együtt már hatodik évedet töltöd a Vígszínházban.
V. K.: Eleinte azért nehéz volt, mert nagyon sokat – egy hónapban 30 fölötti előadást – játszottam két-három évadon keresztül, amitől azért kiüresedik az ember.
Úgy beszélsz, mintha legalábbis 50 éve lennél a szakmában.
V. K.: Ha egy ember élettere egy színházra, egyetlen térre szűkül, akkor ennyi idő után is jön az érzés. Én szeretem a túrós palacsintát, de mikor meg kell ennem belőle mindennap óránként ötöt, akkor megutálom.
Most is azt eszed.
V. K.: Igen, de már kevesebbet. Ahhoz képest, hogy korábban minden bemutatóban benne voltam, és egyfolytában próbáltam, most kicsit több a szabadidőm.
Most mutattátok be a Mindent anyámról című Almodóvar-filmből készült adaptációt a Pesti Színházban. Mondtad, hogy nem szereted a filmet. Mit szóltál, mikor megtudtad, hogy te kapod a főszerepet?
V. K.: Más dolog, hogy a film, amit látok, tetszik vagy nem, és más egy feladat, amiben ott a lehetőség egy másfajta megoldásra. Csak rajtunk múlt, hogy ráállunk-e az anyag túlcsorduló, szentimentális mivoltára, vagy kicsit ellene megyünk. És az utóbbi meg is történt. Mert vannak pillanatok, amikor már mindenki elbőgné magát, de akkor megszólal egy mobiltelefon, vagy valaki sepregetni kezd a színpadon.
| hirdetés
 |
|
Az előadást te nyitod egy elég hosszú „csendmonológgal” a függöny előtt. Mi jár a fejedben akkor?
V. K.: Ez egy játék, de el is mondom a közönségnek, ez mindössze arról szól, hogy elmondható-e szavakkal vagy eljátszható-e az, amit az anyám iránt érzek. Néha kicsit befeszülnek a nézők, mert azt hiszik, van valamilyen elvárás velük szemben. És ha ilyenkor elkezdenek tapsolni, jelzem, hogy nem erről van szó. De csak addig játszom ezt, amíg a dolog interaktív.
Reagál a közönség?
V. K.: A legutóbbi előadáson megkérdezte egy néző, hogy akkor most mire várunk. Nem akarjuk, hogy azt gondolják, ez valami rossz poén, ezért is próbáljuk feloldani a csöndet azzal, hogy elnézést kérek, s elmondom: nehéz dönteni a hallgatás és a beszéd között.
Esteban, aki eljátszatja saját anyjával a gyermeke halálát, tényleg ennyire kegyetlen?
V. K.: Igen, hiszen ezt teszi az anyjával. De végül is nagyon sokan fantáziálunk arról, hogy milyen lehet nézni a saját temetésünket, és látni, hogy mennyire fáj az embereknek, és közben arra gondolni, hogy „na, akkor most biztosan nagyon hiányzom”. Esteban azért írja meg ezt a darabot és kényszeríti az anyját abba a helyzetbe, hogy átélje az ő halálát és a többiekét is, mert meg akarja büntetni.
Nehéz volt megjelenni a transzvesztita Lolaként?
V. K.: Inkább az az izgalmas ebben, hogy Lolaként Esteban is megszólal. Ritka érdekes lehetőség, hogy több ember szólalhat meg egy szerepben.
És te vagy annak a darabnak az író-rendezője is, aminek a főszerepét is eljátszod.
V. K.: Ezek között nem teszek különbséget, mert ott Esteban saját magát írta meg és játssza el.
Olyan, mintha te a hallgatás mellett döntöttél volna. Nem vagy valami beszédes.
V. K.: Nem.
Pedig színészként, amikor próbálsz, sokszor kell fölöslegesen is beszélni, próbálgatni dolgokat, kérdéseket feltenni.
V. K.: Miért kellene fölöslegesen beszélni? Én nem szeretek elveszni a részletekben. Nem zavarom a rendezőt fölösleges kérdésekkel. És nem várom azt sem, hogy minden percben dicsérjenek.
A társulat mégis dicsér, hiszen már kétszer is díjaztak. Miért szeretnek?
V. K.: Nyilván szeretik a munkámat. Ezeket a díjakat ki kell osztani, és valakinek oda kell ítélni minden évben. És természetesen nagyon örültem a díjaknak, különösen hogy a kollégáim szavazták meg, de nem foglalkozom ezzel ennél többet. Nem is kell, mert az valamiféle megfelelési kényszert szülne. Csak végzem tovább a munkámat.
Nem gondolkodsz azon, hogy eljön az idő, amikor mást is ki kellene próbálni?
V. K.: Előfordul, de erre a másra például jó lehetőség volt az Othello, amikor jöttek vendégek, és együtt dolgozhattam Nagy Zsolttal, Fekete Ernővel és Béres Mártával. Lehetőségem volt belepillantani abba, hogy ők hogyan dolgoznak. Kicsit olyan érzésem is volt, mintha vendégjáték lenne. Tavaly beszélgettem közönség előtt Alföldivel, aki 8 év után ment el a Vígből, és azt kérdezte, én mikor tervezem. Én pedig azt kérdeztem tőle akkor, hogy én négy éve vagyok itt, te négy év után tudtad-e, hogy még négyet ráhúzol, és utána elmész. Most jól érzem magam, és még itt szeretném csinálni ugyanezt.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
