Hans van der Meer és Bertien van Manen a kortárs holland fotóművészet legmeghatározóbb személyiségei.
S bár a Ludwig Múzeum kiállításán együtt szerepelnek, munkásságuknak csupán annyi köze van egymáshoz, mint egy futballpályának a családi fényképalbumhoz: mindkettő lehet kellemes és kínos pillanatok „szemtanúja” egyaránt.
Hans van der Meer, aki 1995 óta foglalkozik Hollandia, Flandria-Belgium, illetve Európa egyéb tájain járva az amatőr labdarúgócsapatok pályáinak, mérkőzéseinek fényképezésével,  első hallásra kemény fába vágta a fejszéjét, amikor „seholsincs” pályák névtelen focicsapatainak fotózására adta a fejét. De gondoljunk csak bele jobban: kit nem ragadott még magával a hév – akár véletlenszerűen is – egy kellemes vasárnap délután, valami megyei bajnokság falu széli futballmérkőzésén, miközben a helyi polgármester néhány feles és ugyanennyi korsó sör kíséretében artikulátlanul üvölti, hogy „szemüveget a bírónak!, meg hogy „teee, kétballáb, téged fix, hogy nem fog eltemetni a presbiter!” Egy biztos, engem már ragadott. Mint ahogy van der Meert is, aki nagyméretű, tűéles képeivel nemcsak a futball műfajának e sajátos amatőr báját, hanem a huszadik század első felének sportfotó-típusát is szerette volna megidézni. Azaz elsősorban nem a tv-közvetítéseken, sportlapokban ma megszokott közeliket, hanem a pálya egészét és környezetét, a fotózáskor „véletlen elemként” felbukkanó részleteket részesíti előnyben – a rá jellemző, empatikus humorral kapcsolva össze a sportfotó és a tájkép műfaját. Ezzel együtt – mert a foci akkora úr – sorozatait sikerült eladnia különböző sportlapoknak és magazinoknak is.
Bertien van Manen pályája épp fordítva alakult, ő a magazinoknál kezdte mint divatfotós, és onnan sikerült magát feltornáznia a kiállítóterek falaira. Van Manen, ahogy van der Meer is, dokumentál, csak ő az utazásai során a világ különböző pontjain élő embereket és környezetüket fényképezi. Készített sorozatokat Kínáról, „a másik, nem hivatalos” Oroszországról s családi fényképekről, amelyeket „Give me your image’ (Add nekem a képed) címen most a LOW Fesztivál alkalmából a Lumúban is kiállít. Egyfajta „kép a képben” technikával dolgozik: betolakodik idegen házakba, és egyetlen kattintással ellopja az ott lakók már megörökített intim pillanatait: szerelmes egymáshoz bújást, családi és iskolai idilleket, igazolványképek bárgyú magányát.
Ne feledjük, kortárs fotográfiákról van szó, azaz nem árt, ha a kép esztétikai minőségén túl egy kicsit a szabadjára engedett gondolatainkat is hatni hagyjuk. Ez persze nem azt jelenti, hogy a futballjelenetekbe az amatőr bájon és a nemzeti miliőt megidéző szimbólumokon, a lakótelepeken, tengerpartokon, fjordokon túl mást is bele kell látnunk, de azt például szerencsés észre venni – legalábbis az élvezhető interpretálás szempontjából –, hogy a családi fotók fotói mennyiben mesélnek a fénykép és a rögzített idő kapcsolatáról, a fotó emlékezésben betöltött szerepéről. Nem mondom, hogy e nélkül nem élvezhető a kiállítás, de a felvételek önmagukban nem annyira szuggesztívek, hogy pusztán a szemet képesek legyenek lekötni. Egyet-egyet leszámítva. |
vissza
vissza a lap tetejére
