Volt egy fabika, fából a fiókja, szarva és patája, Sprok Antal munkája. Fából van faragva, a föld is alatta, fából a szomszédja, fakezében faecset és fa festőpaletta.
Sprok Antal kezei alatt bámulatosan tudja változtatni a farönk az alakját. Valójában se nem szobrok, se nem bútorok, sokkal inkább famesék, amiket a mester farag. Ugyanakkor nagyon is funkcionálisak, és egy kiállítótér falain belül, fiókok és rejtekadó ajtók ide vagy oda, határozottan szobroknak tűnnek. Fafejű alakjai hatalmas orrokkal, görbe lábakkal, pók hasakkal és lebegő fülekkel feszítenek vagy épp görnyednek a szoba szegletében, bíbice lámpaként világítja be a teret, a szürke, akarom mondani, fabarna marha pedig fiókokkal a hasában mond néma „múúúút” a világ humor-art nélküli túlkomolyodására.
Ahogyan egy Geszti Péter-féle szóvicc mondta volt: az Hollywood, ez pedig Sprokwood – ahol a fából faragott vidámság egyszerre szomorúság is. Arra emlékeztet, hogy ami innen nézve domború, az a másik oldalról homorú. És arra is emlékeztet, hogy mindannyian törékenyek vagyunk. És öregszünk, mint a fák, aztán kivágnak minket, vagy lekopaszítanak, széthasítanak. A lélek vándorol ezekben a faszobrokban tovább. A mi lelkünk is. Ki tudja, mik leszünk következő életünkben? |
vissza
vissza a lap tetejére
