Címlap – Interjú
Férjhez akarok menni
2010-09. szám / Csejtei Orsolya
Avagy hogyan preparáljunk férfit
Gőbölyös Luca azon kevés képzőművészek egyike, aki nemcsak sikeres fényképzsonglőr és koncepciózus objektmester, hanem pedagógus, főiskolai docens, önmenedzser és ugyanakkor varázslatos nő is.
 Neve csáberő és garancia egyszerre: a Budapesti Kommunikációs Főiskola általa indított fotós szakára idén többen jelentkeztek, mint a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem ugyanazon szakára, műveit számos hazai és külhoni magán- és közgyűjtemény őrzi, fut egy kiállítása Tallinban, látható alkotása jelenleg a Műcsarnok Art Fanatics tárlatán, nem utolsósorban pedig május 29-ig a Knoll Galériában „akar férjhez menni”.
Férjhez akarsz menni?
G. L.: Férjnél vagyok. De aki dédelget ilyesféle terveket magában, annak nem egy boszorkányos praktikával szolgálhatok a kiállításon.
Egyszerre kipattan a fejedből egy-egy elképzelés, gondolat, vagy hosszan rágod, emésztgeted az ötletcsírát, mire összeáll az, amit szeretnél?
G. L.: Párhuzamosan sok minden jár a fejemben egyszerre, de egyik sem valósul meg pusztán a szikra által. Miután felvetődik egy téma, ami valamiért érdekelni kezd, még hosszú-hosszú gondolkodási fázis következik. Akár évekig tartó. Távolról indulok, járok számtalan kerülőutat, közben van, ami eltűnik, idejétmúlttá válik, és van, ami egyszer csak beérik.
Vetődnek fel közben dilemmák?
G. L.: Régebben inkább így volt. Mivel a szüleim szintén képzőművészek, apám ráadásul műgyűjtő is, egész életemet végigkísérte a tárgyak tisztelete: „a művészetnek arról kell szólnia, hogy tárgyakat, komoly dolgokat hozzunk létre” gondolata. Aztán amikor ettől sikerült elvonatkoztatnom, valahogy a dilemmák is megfogyatkoztak.
Melyik volt az a pillanat, amikor letetted ezt az „örökséget”?
G. L.: Talán a „…nyomán” kiállításomnál. Mindig is izgattak a helyszínelő filmek, szeretem, ahogy néhány pici dologból egy komplett történet bontakozik ki. Az ötlet amúgy ez esetben is távolról indult: akkoriban olvastam Vámos Miklós Anya csak egy van című regényét, és ennek kapcsán hallottam tőle egy nyilatkozatot a tv-ben, mely szerint azért ír könyveket, hogy nyomokat hagyjon az életben… Bevallom, felbosszantottak ezek a szavak, hisz mindenki folyamatosan hagy nyomokat maga után. Úgyhogy elkezdtem gondolkodni egy olyan projekten, amelyben a magunk után hagyott nyomokat szerettem volna valahogy láthatóvá tenni. Először a saját lakásomból, az előttem ott lakók nyomaiból indultam ki, aztán végül a Stúdió Galéria lett a megfelelő helyszín, ahol berendeztem egy teljesen steril lányszobát. Makulátlan fehérségű falak és hófehérre festett bútorok adták a kiindulópontot. Beköltöztem egy napra a steril szobába, jöttek hozzám vendégek, elmentünk bulizni, és egy éjszaka ott is aludtam. Ezt megelőzően persze addig jártam a kerületi rendőrörsöt meg a budapesti kapitányságot, amíg ki nem harcoltam, hogy küldjenek ki egy helyszínelő csapatot a galériába. Elképesztő volt látni, ahogy a tiszta, ártatlan lányszobából az általunk ott hagyott, láthatatlan nyomok „előhívása” után egy „meggyalázott, mocskos nő” lett. A nyomozók egyébként végigcsináltak mindent, ami egy ilyen eljárás során szokás, még a barátokat is behívták, és nyilvántartási fotókat, adatlapot készítettek róluk. Egyedül a DNS-tesztet nem sikerült átvernem a költségek miatt.
És mit állapított meg a nyomozócsoport? Mi történt a galériában?
G. L.: A hivatalos álláspont szerint valaki eltűnt, és idegenkezűség sem kizárható…
Tényleg eltűnt valaki?
G. L.: Persze hogy nem. Itt a végeredménynek vajmi kevés köze volt a valósághoz. Egyébként briliáns fotók születtek, s a nyomozati anyag maga lett a kiállítás dokumentációja.
Hogy jött a „Férjhez akarok menni” médiaparódia ötlete?
G. L.: Egy csokorelkapással, illetve el nem kapással kezdődött majd’ 10 éve. Egy vidéki esküvőn mindenáron rá akartak venni, hogy álljak be a még pártában lévő lányok közé csokrot és férjet fogni. Nem értettem, miért gondolja azt bárki is, hogyha elkapok egy menyasszonyi csokrot, akkor férjhez fogok menni. S bár nem álltam be, elkezdett foglalkoztatni a gondolat, és szép fokozatosan beleástam magam a szerelmi babonákba, férjfogó fortélyokba.
Könyvekből?
G. L.: Nincs túl sok olyan összefoglaló munka, ami kifejezetten ezzel a témával foglalkozik, úgyhogy én kubai barátnőt, finn néprajzost, de még anyukámat is bevetettem.
| hirdetés
 |
|
Mi mindent tanácsoltak?
G. L.: A körmös pogácsától a használt bugyi kifőzött levén és a gilisztaűző varádicsból készült jegygyűrűn át a fanszőrzetes kávéig minden előkerült. A kiállításon aztán szándékosan a mai főzős műsorok mintájára ajánlok recepteket szerelmi jóslás, a férfi magunkhoz láncolása, behálózása, megtartása és kiábrándítása témában.
Mondanál egy-két tuti kiábrándító tippet?
G. L.: Fogjuk a már terhessé, kellemetlenné vált férfi ingét, vagy az egyszerűség kedvéért mellényét, gyűjtsük össze saját vizeletünket egy üvegben, és a mellékhelyiségben a vécécsésze felett ügyesen öntsük át az összegyűjtött vizeletünket a ruhadarab bal ujján. A babona szerint a férfi garantáltan kiábrándul belőlünk.
Persze, ha kiderül, mit műveltünk.
G. L.: Fontos, hogy a kiszemelt legény nem veheti észre, hogy miben mesterkedünk.
A kiállításon te magad készíted el a boszorkányos főzeteket. Gyakran vagy a munkáid modellje?
G. L.: Igen, mostanában sokszor „használtam” magam, éppen elég volt. Mostanában nem akarok a saját modellem lenni, nem akarom folyton magamat „használni.”
Mi minden van tervben?
G. L.: Olyan tájképeket szeretnék készíteni, amelyekbe belezárom az időt. Ez ugye azért érdekes, mert a fotónak az idő nem sajátja. Régi romantikus tájképeket szeretnék újraértelmezni lentikuláris technikával. Tudod, a régi kacsintós pénztárca mintájára.
Korábban is készítettél hasonlókat…
G. L.: Akkor a vizuális emlékezés foglalkoztatott, és nagyon nagy eltérés volt a két kép között. Most pici változtatásokat szeretnék a képekre, hogy az időt éppen hogy csak tetten érjem.
Milyen manapság egy kortárs fotó-, bocsánat, képzőművész ázsiója?
G. L.: Az enyémre nem panaszkodhatok. Én a Knoll Galériához tartozom, és elég nagy a kereslet a képeim iránt mostanában.
Mit kóstál például egy-egy ilyen lentikuláris, kacsintós darab?
G. L.: Egyenként 1 millió forint az ára a 1m x 1m képeknek de ez még alkuképes ár. Nem kevés, de szerencsére nagy a kereslet. Főleg a nemzetközi vásárokon.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
