Szőke Szabolcs klasszikus muzsikusként kezdte a pályafutását, ám a figyelme csakhamar ismeretlen, kalandosabb tájak felé fordult: távoli országok hangszerei és dallamai,
 a népzenében, a kortárs zenében és a jazzben rejlő mélységek és lehetőségek kezdték el foglalkoztatni, s amivé mindez a sok, egymástól oly sokban különböző benyomás formálódott benne az idő során, az egy egészen sajátos, kerek és magával ragadó zenei világ. Nagyon egyszerű lenne ezt a muzsikát a „világzene” jelzővel illetni, hiszen annyiban megfelel a műfaj feltételeinek, hogy valóban többféle népi zenét olvaszt egybe s helyezi azokat új kontextusba, mégis egyszerűsítés lenne, ha ezzel a megjelöléssel élnénk. Itt ugyanis inkább egy párhuzamos világról van szó, amelyet immár nem lehet elemeire szedni, hogy egy, az alábbihoz hasonló receptet kapjunk: „20% cigányzene, 30% reggae, 40% jódli, csipetnyi improvizáció és három szaxofonszóló”. Szőke zenekara, az Ektar ugyan valóban és nem is titkoltan táplálkozik a balkáni, az indiai vagy az afrikai zenei hagyományokból, az esetükben cseppet sem támadhat az az érzése az embernek – sok világzenei produkcióval ellentétben –, hogy előre megfontolt szándékkal, inspiráció híján nyúlnak ezekhez a témákhoz. A világok, a kultúrák közötti természetes kölcsönhatás hallatszik ki a zenéjükből, amelyből így valóban megismételhetetlen, elleshetetlen, százszázalékosan „jogtiszta” szellemi termék születik.
Természetesen mindehhez nem akármilyen társakra volt szüksége a zeneszerző, illetve többféle különleges hangszeren – gadulkán, sarangin, kalimbán és array mbirán – játszó Szőke Szabolcsnak. A zenekar ritmusszekcióját a Grencsó István és Dresch Mihály formációiból is ismert Benkő Róbert nagybőgős, Szalai Péter tablás, valamint az Eichinger Tibor, illetve Kovács Linda zenekaraiban játszó Sárvári Kovács Zsolt dobos alkotja. A jazzes vonalat Váczi Dániel szaxofonos képviseli – ami főleg néhány roppant erős szaxofonszólóban jelenik meg –, míg Kardos Dániel gitáros a jazztől a lágy balkáni, közel- és távol-keleti dallamokon át az azonosíthatatlan, éteri-lírai dallamokig bármit kicsal a hangszeréből. Bár Tóth Evelin énekesnőnek a zenekarban nincs olyan „frontemberi” pozíciója, mint a legtöbb együttesben az énekeseknek, mégis vitathatatlan, hogy központi szerepet tölt be – már csak azért is, mert egyetlen, méghozzá igen szemrevaló nő a sok férfi között. Azzal, hogy Tóth Evelin úgy használja a hangját, mint egy hangszert, s hogy valami eleven ősi erő rejlik benne, nem mondok újat, hiszen az énekesnőnek ezek a jellemzői immár védjegyévé váltak. Szavakkal megragadhatatlan az a szépség, ahogy kicseng a hangja a többi hangszer közül, az a mélység, amely árad belőle, arról a képességéről nem is beszélve, hogy a legnőibb energiáktól egészen a férfi erőig mindent képes megszólaltani a hangszálaival. Szöveget egyedül az első dalban énekel, Domonkos János Dal a végekről című versének megzenésítésében, amely egyben – már instrumentálisan – a lemez zárótétele is. Csodálatos, jámboran felkavaró anyag a Kontrapunkt, amelyhez foghatót nemigen hallhatunk manapság. Pedig nem kell vájt fül hozzá, könnyű befogadni – éppen csak kiszállni nehéz belőle.
|
vissza
vissza a lap tetejére
