PM Online | Korábbi cikkeink

A magyar irodalom, de talán a teljes magyar szellemi közélet legnagyobb ünnepei közé tartozik, ha új, korábban nem publikált Kertész Imre-szöveg jelenik meg. Ez még akkor is így van, ha a Haldimann-levelek kiadásának szükségessége gondolkodóba is ejtheti az egyszeri Kertész-rajongó olvasót.

A Svájcban élő, magyar származású irodalmár, Eva Haldimann rendkívüli érzékenységgel, szeretettel ápolta a kortárs magyar irodalom hírnevét, elismertségét Nyugaton. Az ő értő cikke hívta fel a figyelmet arra a Sorstalanságra is, amelyet akkortájt a legvidámabb barakkon innen is agyonhallgatott a közélet, az egy szem Spiró Györgyön kívül, aki elsőként hívta fel a nagyközönség figyelmét érdemei szerint az 1975-ben megjelent remekműre. Eva Haldimann írása 1977-ben jelent meg a Neue Zürcher Zeitungban, ekkortól datálódnak azok a levélváltások, amelyek egyik felét alakították most könyvvé a szerkesztők. (Csak Kertész leveleit olvashatjuk, két – igaz, fontos – kivételtől eltekintve.)
A nagy kérdés, mit tudunk meg a Nobel-díjas íróról a kötetet olvasván. Forrásértékűek-e ezek a magánlevelek? Az első néhány, udvariassági levél után azt vártam, hogy lassacskán elmélyül a diskurzus a barátsággá szilárduló kapcsolat okán. De nem, mindvégig külföldi találkozókról esik szó (körülbelül ilyen formán: nagyon várom már szeptembert, mikor Zürichben találkozhatunk, sajnálom, hogy mégsem tudott eljönni Genfbe, most három hónapig Bécsben leszek, okvetlenül telefonálok majd stb.), a komolyabb beszélgetések személyesen, telefonon történhettek meg, itt nyomuk sincs. A kötet mégis, ha nagyon akarjuk, a Gályanapló egyfajta folytatásának tekinthető, ott ugyan a mély gondolatiság hatja át a naplószerű önbeszámolót, itt inkább csak a valós eseményekről, tényekről értesülhetünk. Ami viszont jó, hogy minden benne van, ami miatt Kertészt szeretjük, és ami miatt viszont olyan sokan utálják. Maró gúnnyal, ellenállhatatlan sármmal, intelligens szellemességgel számol be a Svájcban élő barátnak az itthoni közállapotokról, a disszidálás szükségességének gondolatköréről, a kötet gerincét jelentő időszak pont a médiaháború, az Antall–Boross-korszak írószövetségi villongásaira esik, a ’44–45 óta nem tapasztalt antiszemita hang újbóli megjelenésére, aljas támadásokra: ez egyszerre félmúlt és egyszerre valóság. A könyv első felét teszik csak ki a címadó levelek, utána váratlanul – a 2002-es Nobel-díj odaítéléssel – véget ér a beszámoló, majd az egyes leveleket értelmező jegyzetek következnek, amelyek egyúttal a párhuzamosan megjelenő német kiadás számára készültek. Végezetül, a harmadik blokkban néhány részlet korábbi Kertész Imre-interjúkból, talán hogy valami valóban mély tartalmat is kölcsönözzenek a kiadásnak. De ne fanyalogjunk a kötet viszonylagos szellemi felületességén. Olvasni jó, Kertész Imrét olvasni meg nagyon jó. És még lesz jobb is.