A Schleswig-Holstein Fesztivál Zenekarát Christoph Eschenbach vezényli
Olyan ritka élmény, hogy én nem is emlékszem hasonlóra. Pontosabban hasonlóra emlékszem, amikor José Carreras énekelt a Hunyadi Lászlóból a Népstadionban, de az csak arra volt jó példa,
hogy mennyire reménytelen is Erkel helyzete a nemzetközi piacon. Hiába beszéli ugyanazt a zenei nyelvet, ha egyszer a beszélt nyelv más, és ma a korszerű operajátszásban az eredeti nyelv használata szinte kötelező. De a nyitány az csak a nyitány, azt értenie kell a németeknek is.
Az eseménynek egyébként a kerek évfordulók adnak némi plusz fényt: Mahler 150, Erkel 200 léve született. Ha az Erkel-kortársakat nézzük, az európai zene nagy generációjához tartozott, abban a szórásban születek a nagy romantikusok, Chopin és Schumann, egy évvel később Liszt, három évvel később Wagner és Verdi, talán nem véletlen, hogy Erkel nem erőltette a nemzetközi piacot, tökéletesen elégedett volt a hazai zenei életben betöltött szerepével. Dolgozott, becsülték, néha szidták, ilyen az élet, aztán rájöttek, rájöttünk, mennyire nincs Erkel nélkül magyar zene. Mert ha Erkelből csak három ütemet hallunk, azonnal fölismerjük, hogy ez a mi zenénk, és hiába fenntartások, hogy ez igazából verbunkossal kevert olasz dallamosság, ha egyszer a Palotás, a Meghalt a cselszövő vagy a Hazám, hazám közvetlenebbül szól hozzánk, mint Verdi. Ez a közvetlenség ébreszti föl a kisebbrendűségi komplexusokat: vajon mi lett volna, ha Erkel németnek születik, vagy csak német nyelvű librettókat zenésít meg.
Ezt, persze, már soha nem fogjuk megtudni. De a Schleswig-Holstein-i zenekar a Mahler-turnén megmutatja nekünk, hogy ők mennyit értenek meg ebből a zenéből. |
vissza
vissza a lap tetejére
