Közérzet
Katarzis és tizenegyes
2010-12. szám / Fáy Miklós
Most nyakig vagyunk a labdarúgásban, de mire megjelenik ez az írás, már el is felejtettük az egészet. Pontosan ez a baj vele. A sporttól nem lehet szabadulni, és talán nem is kell.
A világbajnokságok és olimpiák tagolják az életünket, hiába nem nézem, vagy legalábbis elveszítem menet közben mindig a fonalat, és pont a döntőknél már végképp nem érdekel az esemény, a záróünnepély idején mindig eszembe jut, hogy mennyi idős is leszek a következőnél, és hogy addigra már mennyivel derekabb, okosabb, felnőttebb ember leszek, mint most vagyok.
Nyilván nem a futball lesz az oka, ha egyszer tényleg így lesz, mert pontosan ez a fárasztó benne. Sok időt követel, és aztán semmiféle utóhatása nincsen, hiába nézem vagy izgulom végig a legkülönb meccseket is, csak annyit ér, amennyit látni belőle, csak addig tart, amíg le nem fújják. Hiába zajlanak esetenként a legsúlyosabb drámák, vígjátékok vagy tragédiák, játékvezetői ex machinák és sorsüldözött hősök összecsapásai, amint megvan a végeredmény, le is zárul a történet, nincs utóhatása, nincs min elmélkedni, törlődnek a memóriák, már most sem tudom megmondani, ki nyerte a Bajnokok Ligáját, szeptemberre pedig a világbajnokot is elfelejtem. | hirdetés
 |
|
Régóta nem hiszek már a katarzisban, teljesen gyakorlati megfontolások alapján. Ha igaz volna, hogy a művészet jobbá teszi az embert, akkor sokkal jobb embernek kellene lennem, mint amilyen vagyok, hiszen messze az átlagot meghaladó mértékben foglalkozom a művészettel. Hacsak nem lennék művészet nélkül elvetemült tömeggyilkos, szadista állat, nők megerőszakolója. De akkor mik lennének azok, akik hivatásszerűen foglalkoznak a szépséggel, munkahelyként járnak a próbaterembe hegedülni, minden reggel fölveszik az ecsetet, és szembenéznek a fehér vászonnal, odaülnek befejezni az előző nap megszakadt bekezdést. Szóval nem, nincs katarzis, csak azért tartjuk meg az arisztotelészi fogalmat, hogy ne érezzük időpocsékolásnak a színházba és koncertre járást, képek nézegetését, CD-k hallgatását. És talán tényleg nem az, mert az a nyugtalanság, amit egy gyors tétel kelt, az a derű, amely egy Seregi-balettból árad, az a zaklatottság, amelyet egy szépen megoldott ária okoz, a tanácstalanság, ijedtség, bizonytalanság és megnyugvás, amelyet a művészeti alkotások okoznak, tartósabbak. Velünk maradnak napokig, hetekig, évekig, lehet, hogy egy idő után már nem is emlékként, csak az emlék emlékeként, tudjuk, hogy egyszer valamit átéltünk az a képet nézve, ezt a könyvet olvasva. Akárhogy is van, arra emlékeztetnek, hogy valahol egy ajtó nyitva van. Csak esetleg már elfelejtettük, hogy hol az az ajtó. Azt meg végképp, hogy hová vezet.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
