Kritika (4,5)
Nekünk csúnyán befellegzett – Gyulai Várszínház
2010-13. szám / Bóta Gábor
Egy világnagyság, a Romániából Amerikába emigrált Andrei Serban megrendezte a Leart csak nőkkel, a nevezetes bukaresti Bulandra Színházban, amely a gyulai Shakespeare Fesztiválon vendégeskedett.
 Shakespeare korában, mint tudjuk, mindent férfiak játszottak, végül is, miért ne játszhatnának most mindent nők? Mariana Mihut nem próbál meg férfit alakítani Lear királyként. Nőként is van benne elég keménység, ijesztő elszántság. A földosztáskor olyan, mint egy mosolyogni próbálkozó marcona diktátor. Kirakatnak, szónoklási alkalomnak tekinti országa fölosztását, gondosan sorba tett székeken udvartartásának tagjai figyelik a „médiaeseményt”, a sztár-diktátor pedig mikrofonba, fennkölt hangon hinti az igét. Ütemes vastapssal köszöntik mondandóját, csupa dróton rángatott bábu helyesel arra, amit mond. Nem is szokott máshoz. Bólogatva hallgatja Goneril és Regan nyilvánvaló talpnyalását. A két színésznő, Daniela Nane és Irina Ungureanu még recegtetik is a hangjukat a hamis hatáskeltés jeléül, kitanulták, mivel lehet kegyet szerezni. Nyájaskodnak, dörgölődznek. Cordeliával persze homok kerül a gépezetbe. Nicoleta Hancu olyan a legkisebb lányként, mint a földre szállt angyal, aki magától értetődő természetességgel marad kívül a mai kocsmán, nyers, egyszerű, őszinte szavakat mond.
Erre pedig már bömböl a király. Iszonyú erő van Mariana Mihutban. Kezd összetörni számára a világ. Aztán később, amikor földönfutóvá válik, jelképesen is összedől a világ, azaz Dragos Buhagiar lenyűgöző díszletének egy része. Eddig ovális építményt láttunk, egyik végében viszonylag kies, dimbes-dombos részt, másikban jókora falat, amely határozottan lezárta a teret. De amikor Lear lelkiállapota eljut addig, hogy minden összeomlik benne, a fal égszakadás-földindulás jellegű robajjal leomlik, és hihetetlenül lepusztult, kietlen, monumentális, sziklás, növényzettől mentes, riasztóan világvége hangulatú táj tárul elénk. A gaztettek zöme itt történik, méltó helyszín ez az elállatiasodott öldöklésekhez.
A humor is kiveszett ebből a világból, mintha Virginia Mirea Bolondjának sem lenne humorérzéke. Inkább szemrehányóan odamondogatja az igazságait a királynak, számon kérő felháborodottsággal, mint élcekben oldja a keserű valót. A letaglózó tények, lesújtó cselekedetek sorjáztatása néniképp monotonná teszi az előadást, alapvetően egy hangulatúvá, miközben elsőrangú dolgok vannak az igencsak formátumos produkcióban. | hirdetés
 |
|
Az ugyancsak a Shakespeare Fesztiválon, a Várszínházban vendégeskedő Rosencrantz és Guildenstern halott, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadásában, viszont ezerszínű. Olykor túlzottan is tűzijáték jellegű, a szintén jeles rendező, Victor Ioan Frunza koncepciója szerint. Címszereplőként adott két remek színész, Katona László Rosencrantz és Balázs Attila Guildenstern. Olyanok, mintha mindig együtt játszottak volna. A Hamletben eredetileg két epizódszereplő főszereplővé avanzsál, Tom Stoppard megteszi őket főhősöknek. Csak elevickélni akarnak a történelem zűrzavarában, kapkodják a fejüket, hogy mi minden esik meg a környezetükben, próbálnak életben maradni. És amikor fel akarják őket használni Hamlet meggyilkolásában, nincs erejük nemet mondani, nem hoznak gerinces döntést, végzetesen meginognak. Katona és Balázs végigjátszhatják a tétovázás, a gyáva halogatás, a félelem, a reménykedés, a nagyképűsködés teljes skáláját, olyan tragikomikus bohócpárost alkotva, melynek tagjai se egymással, se egymás nélkül nem tudnak egyről a kettőre jutni. A Hamletet adó Faragó Zénó nyugodtan lehetne bármelyik Hamlet-előadás címszereplője is. Vékony srác, idegei kocsányon lógnak, egész lényével fürkészi az igazságot. Szűcs Noémi alakításában Ophelia szinte ugyanolyan angyal, mint Cordelia, lenyűgözően tiszta a tekintete. A színészkirályt Bandi András Zsolt alakítja tapasztalt rókaként, aki valaha a nemes művészettel jegyezte el magát, de azóta igencsak kénytelen alább adni.
Tulajdonképpen mind Serban, mind Frunza arról beszél, hogy egyre lejjebb csúszunk. Lehetetlenebb és lehetetlenebb létállapotba kerülünk. A Lear esetében erről tragikus tónusban van szó, a Rosencrantz és Guildernstern halottban egybemosdónak Shakespeare szövegei Stoppardéval, inkább szarkasztikus, epés humorú a játék. De mindkettő szerint nekünk csúnyán befellegzett.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
