Portré
Michael Douglas
2010-13. szám / GK
Amikor még úgy volt, hogy a Tőzsdecápák második nekifutása tavasszal kerül az amerikai mozikba (de aztán belobbizták Cannes-ba, így a premier őszre csúszott), a Vanity Fair áprilisi számában hosszú interjú
 jelent meg Michael Douglasszel. Douglasnek régen volt már ekkora keletje; a címlapot is ő uralta, az aranyrudak előtt pózoló színészt pedig egy másik sztár, Annie Leibovitz kapta lencsevégre. Cserébe a 66 éves színész magánéleti kérdésekről is elmélkedett; elmesélte, milyen volt egy hollywoodi sztár (Kirk Douglas) csemetéjeként felnőni (sanyarú), és azt is, milyen volt az ő fiaként felnőni (olyan sanyarú, hogy Cameron, az ifjabb Douglas épp ötéves börtönbüntetését tölti, amiért droggal kereskedett és maga is rendesen fogyasztott).
Ami karrierje utóbbi két évtizedes alakulását illeti, az idősebb Douglasnek is akadtak nehézségei, ám ezek már nem kenhetők az ősökre. A kilencvenes évek elejét a csúcson kezdte, azok a józan ítélőképességük végét járó, robbanásveszélyes karakterek, melyeket az Elemi ösztönben és Összeomlásban megformált, színészileg is feljebb srófolták az árfolyamát (dollárban ekkor már rég elérte a fizetési plafont), de az évtized hátralévő, tetemesebb részét finoman szólva is biztonsági játékkal töltötte. Sokat elmond erről az időszakról, hogy legösszetettebb alakítására a Szerelem a Fehér Házban című politikai-szerelmesfilmben (írta Aaron Sorkin, Az elnök emberei későbbi kitalálója) került sor, melyben az Annette Beningnek udvarolgató amerikai elnököt alakította. Játszott még ez idő tájt afrikai oroszlánvadászt (Ragadozók) és arrogáns gazdagokat (Tökéletes gyilkosság, Játsz/ma), de ezek a filmjei a legjobb esetben is csak alulról szagolták a középszert. | hirdetés
 |
|
Nem hagyott fel a produceri pénzkeresettel sem (első Oscarját a Száll a kakukk fészkére producereként gyűjtötte be), de ezen a fronton is inkább a gazdasági, mint a kreatív szempontok kerültek előtérbe; legsikeresebb produceri vállalása ebből az időből John Woo filmje, az Ál/arc volt. 2000-ben rövid színészi feltámadás következett, a Wonder Boys – Pokoli hétvége jóvoltából; Grady Tripp professzorért, a marihuánafüstben pácolt, szétesett íróért Douglas simán megérdemelt volna egy elismerő oklevelet, de csak a Golden Globe-jelölésig vitte (az Oscaron egyedül Bob Dylan nyert a Things Have Changed című betétdalért). Ezzel szemben következő filmje, a Traffic tarolt az Oscaron, Douglas pedig (aki Harrison Ford levetett szerepét, az elnök drogügyekben illetékes, erős emberét alakította) nyilván örült az alkotók és színésztársa, Benicio Del Toro sikerének. Gratulációkból azért neki is kijutott, például abból a jeles alkalomból, hogy ugyanebben az évben oltárhoz vezette Catherine Zeta-Jones-t.
A filmezésnek második ifjúkorába lépve sem fordított hátat, de a mérleg nagyjából megegyezik az egy évtizeddel korábbival. Egy sor felejthető produkció, és egy kifejezetten kínos bukta: a Peter Hyams rendezte Beyond a Reasonable Doubt című thrillert (Fritz Lang 1956-os film noirjának remake-jét) Amerikában be sem mutatták a mozik. Ilyen körülmények között nyilván nem okozott Douglasnek nagy fejtörést, hogy visszatérjen-e legnépszerűbb (Oscarral is jutalmazott) szerepéhez, és ismét magára öltse Gordon Gekko önelégült vigyorát.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
