PM Online | Korábbi cikkeink

Ortutay Gyula 1910 és 1978 között élt, néprajzos volt és politikus. Kiváló néprajzos és jó szándékú politikus. Volt vallás- és oktatásügyi miniszter, az ELTE rektora, parlamenti képviselő, a Hazafias Népfront főtitkára, alelnöke, az Elnöki Tanács tagja – minden.

1938. december végén kezdi a naplót, s kisebb-nagyobb kihagyásokkal szinte halálig, 1977. június elejéig folytatja. Kérésének megfelelően halála után három évtizeddel fiának köszönhetően jelent meg a hatalmas anyag. Hatalmas – és roppant izgalmas. Izgalmas, mert egy jelentős s nagyon rokonszenves, megdöbbentő munkabírású személyiséget ismerhetünk meg. Ortutay láttatóan, gördülékenyen s főleg őszintén ír. A legmegrendítőbbek talán a házasság kötelékében, férjként megélt nagy szerelmeinek rajzai: vágy, boldogság, gyötrődés örvénylik bennük. S izgalmas persze a könyv azért is, mert történelmünk négy évtizedéről kapunk érzékletes beszámolót, olyan szemszögből, ahonnan csak igen ritkán: a naplóíró a politika legfelsőbb köreiben mozgott, napi kapcsolatban például a Kádár-kor vezető politikusaival. A legizgalmasabb talán mégis az: hogyan szolgálhatta egy ilyen éles és bölcs elme őszintén és fenntartások nélkül azt a rendszert, ami egy forradalom vérbefojtásával született, s aminek élén egy tömeggyilkos állt? Ma is nagy kérdés: okos ember hogyan, miért lehet vak? Ortutaynak 1956-ban sem szűntek meg az illúziói a szocializmussal kapcsolatban. Boldog, amikor felveszik a pártba, büszke Losonczi Pál barátságára, vágyik Kádáréra. 68 júliusában így ír: „…csak látszat a magyarországi nyugalom. […] …egyszerre elönt a mohó, nyugtalan vágy: azért is, még egyszer, újra tenni valamit, formálni a magunk kisszerű világát, de formálni azt, ami a miénk – bármi szegényes.” Ezt én respektálom és tisztelem. A rejtély túl nagy, nem fejtettem meg – épp ezért sokszor fogom még lapozgatni ezt a három fontos és tanulságos kötetet.