Képről - képre
Fejben fotózom – M. Tóth Géza Jindrich Streit képéről
2010-14. szám / Eszéki Erzsébet
Eszéki Erzsébet 2004-től beszélget a legkülönfélébb területen alkotó emberekkel, jórészt művészekkel egy-egy képről. A személyes hangú interjúkból összeállított válogatás az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg Így látunk mi címmel.
 A sorozat most a Pesti Műsorban folytatódik M. Tóth Géza animációs rendezővel, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanárával, aki Jindrich Streit egyik, 1981-es fotóját választotta ehhez a beszélgetéshez.
Meglepődtem a választásodon, mert festményt vártam, hiszen az animációs rendező teremt valamit, Streit pedig azt kapja lencsevégre, amit lát. Mi fogott meg Streitben?
M. T. G.: Az őszintesége, a természetessége, az, hogy a képei mellőznek mindenféle mesterkéltséget. Egy németországi kiállításán találkoztam először a képeivel a ’90-es évek közepén. Azonnal vettem tőle egy albumot, amelyet azóta se tettem föl a könyvespolcra. Folyton elől van, olyan sokszor lapozgatom. Streit 1946-ban született, egész életét morvaországi falvakban, kisvárosokban töltötte. Számára Kelet-Csehország elegendő tágasság, hogy megmutassa, ami a számára fontos a világból.
Közben az ott készült képein ott van maga a világ.
M. T. G.: Ezt ő maga is így gondolja. Albumának a címe Marshall McLuhan híres mondatának egy játékos változata: „A falu, a globális világ”. Streit nem utazó fotóriporter, nem oda megy, ahol hírértékű események történnek. Nem is a kiváltója, okozója a képein megjelenő eseményeknek. Inkább Hrabal minden apró részletet megfigyelő hőseihez hasonlít, akik órákig el tudnak vitatkozni azon, hogy melyik prágai kocsmába hány lépcsőfokon lehet fel- vagy éppen lejutni. Streit apró morvaországi falvakból teremtett egész univerzumot. A fotógalériáját is itt hozta létre, miközben a világ legnagyobb gyűjteményeiben is kincsnek számítanak a munkái.
Mondhatjuk, hogy a művei főként életképek?
M. T. G.: Bár a képei mindkét műfajhoz közel állnak, Streit nem hagyományos dokufotós, és nem is szociofotó az, amit csinál. Képalkotó, aki életképeket készít valóban, de a fotói nélkülözik a zsáner egyik fontos jellemzőjét, a beállítottságot. Nem „játszatja” azokat, akiket lencsevégre kap. Olyan képalkotó, aki azok között dolgozik, akik között él, így aztán annyira közel tud menni az emberekhez, amilyen közel csak akar. Szinte érezzük a tárgyak, helyszínek, ruhák szagát.
Fontos szót mondtál az előbb: képalkotó. Noha ő „csak” rögzít, ezt úgy teszi, hogy tényleg képalkotó lesz.
M. T. G.: Ez nagy dolog, mert miközben a képein minden a helyén van, gazdag a tónusok játéka, kimondottan izgalmasak a kompozíciók, soha nem tapasztalok rafináltan kimódolt képalkotói szándékot. Streit fotói olyan magától értetődőek, mint amikor egy turista csak arra figyel, hogy a téma „rajta legyen a képen”.
Ha megnézzük az általad választott fotót a krumpliföldön heverő férfival és a kislányával, az egyértelműen ellesett pillanat.
M. T. G.: Éppen azt látom Streitben rendkívülinek, hogy mintha körülötte gyakrabban lennének ellesésre érdemes pillanatok. Pedig nyilvánvalóan nem erről van szó. Ő maga az, akinek a keze nyomán a legérdektelenebb helyzetek is többlettartalmakat hordozó alkotásokká válnak. Szimmetriák, belső ritmusok, képi játékok teremnek ott, ahol a legtöbben csak néhány fáradt embert és egy érdektelen, poros falucskát látnánk. És nem arról van szó, hogy Streit a képkivágással vagy a látószög megválasztásával túlhangsúlyozná, hogy ő maga valami rendkívülit talált az adott témában. Nem. Ezen a képen pont az van, amit akkor látnánk magunk előtt, ha ott állnánk, ahol Streit állt éppen: krumpliföldet, lekaszálatlan, gazos füvet, amíg a szem ellát, és egy fáradt férfit a kislányával.
Mintha megkérte volna Streit a férfit, hogy hajlítsa hátra a két lábszárát, mert ez a kép bal oldalán úgy alkot majd jó kompozíciót a kép jobb oldalán lévő zsákkal...
M. T. G.: Ettől lesz Streit képalkotó: meglátta ezt a lehetőséget abban a pillanatban. Utcákon, földeken, kocsmákban, násznéppel, munka vagy pihenés közben meglát örök emberi dolgokat. Vagy úgy rögzíti a pillanatot, hogy az abszurditását hangsúlyozza. Streitnek nem csak a kompozíciós készsége jó, hanem a humora, a drámai érzéke is. Ezen a képen egyszerre van jelen egy meghitt, kedves hangulat és valami drámai. Ha letakarnánk a kép bal oldalát, egy pihenő férfit látnánk, aki óvón öleli át az alvó kislányát, a másik kezével eltartja a cigarettát, hogy a füst ne zavarja a kicsit, akkor ez a jól elvégzett munka utáni, pihenő férfi zsánerképe lenne. De ha letakarjuk a kép jobb oldalát, a férfi derekáig, s csak a lábát látjuk, akkor meg olyan, mintha helyben próbálna szaladni. Harctéri, elhunyt katonákról, országúton elütött állatokról lehet olyan képeket látni, amelyeken a mozdulatlanságra kényszerített életerő ennyire intenzíven megjelenik. | hirdetés
 |
|
Boldog, halvány mosoly látható az arcán.
M. T. G.: Két oka van a boldogságra: az egyik a mellén szuszogó kislánya, a másik ok az, ami a feje alatt van. A teli zsák. Összeszedte azt a zsák krumplit, amely egy ideig biztosítja a megélhetésüket. Egy évvel azután, hogy ez a kép készült, hosszú börtöntüntetésre ítélték Streitet. Még a fényképezőgépét is elkobozták. A szegénység és a megelégedettség egyidejűségének ez a megfogalmazása botránynak számított, sehogyan sem illett a korabeli hatalom propagandaképei közé.
A tavalyi, Mama című kisfilmedben költőien és finom humorral jelenik meg az anyaság. Ezen a képen pedig egészen megható az apaság érzékeltetése.
M. T. G.: Streit ekkor, 1981-ben már apa, a kislánya a ’70-es évek elején született. Ez a fotó egyfajta későbbi „önarcképnek” is tekinthető. Nekem két lányom is van, s ezt az érzést magam is jól ismerem, hosszú órákat hevertem már hasonló helyzetben. Ennél nagyobb béke kevés van, mint amikor az ember mellkasán ott szuszog a gyereke.
Alkotóként van számodra valami vágyott, irigyelt dolog abban, hogy Streit ilyen közel tudott folyamatosan menni az emberekhez?
M. T. G.: Nem vagyok jó fotós, ezért is van bennem ilyen vágy, talán irigység is, igen. Többször előfordult, hogy jártam-keltem a világban, Indiában vagy Japánban, s amikor hazajöttem, akkor jöttem rá, hogy annyira figyeltem, hogy egyetlen fotót sem készítettem. Itthon viszont erős vágy élt bennem, hogy azokat az élményeket valahogy képen is visszaadjam.
Megvannak fejben, nem?
M. T. G.: Lehet ezekből bőven meríteni. Sokat töprengek, írok és papíron tervezek, mielőtt filmet készítek. Az nem tud ennyire spontán lenni, mint Streit képei, de én is a saját élményeimből táplálkozom. Szemem van az ilyen élmények rögzítésére, csak másképp rögzítem. Fejben fotózom.
Neked is fontos a vidék, ahol születtél, felnőttél?
M. T. G.: Ezért, a rajta látható földközeliség miatt is szeretem Streit képeit, köztük ezt a fotót. Veszprém és a környező települések embere vagyok, a barátaimmal ismertük a Balaton-felvidék és a Bakony szinte minden szegletét. A családom nem paraszti família, de mindig volt közünk a földhöz, gyógyszerész nagyapámnak díszfaiskolája, rózsakertészete volt. Amint kertet tudtam teremteni a családomnak, én is megtettem. Nagyon szeretek például metszeni, az az egyik legkedvesebb tevékenységem.
Talán mert ha jól csinálod, akkor abból utána sarjadhat valami? Lám, itt is kibújik az alkotó belőled.
M. T. G.: A metszésnél meg kell próbálni megjósolni a fa valamilyen hipotetikus állapotát. Mert ha jól csinálom, akkor a vágás helyén növekedés lesz. Úgy „szobrászkodom”, hogy nem tudok hozzáadni, azt a fa csinálja. De jó esélyeket adhatok neki az optimális fejlődéshez.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
