Képről képre
Igazi kukkoló vagyok – Lackfi János Bronzino képéről
2010-15. szám / Eszéki Erzsébet
Nemrég jelent meg Eszéki Erzsébet Így látunk mi – 37 kép, 37 történet című kötete, amelyben személyes hangú „képes mesék” olvashatók. A sorozat a Pesti Műsorban folytatódik, ezúttal a népszerű költő, Lackfi János választott festményt a beszélgetéshez. Olyat, amely már a 2001-ben megjelent, Elképzelhető című kötete címlapján is szerepelt.
Gyakran fölteszel képeket a honlapodra kortárs művészektől, tudatos törekvés ez arra, hogy kitekints, kapcsolatot teremts más művészeti ágakkal, művészekkel?
L. J.: Kamaszkoromtól bújtam az albumokat, klasszikusokat és moderneket, Nagy Baloghtól Klimtig, Szőnyitól Henry Moore-ig. Tizenhét évesen a Louvre és a Picasso Múzeum levegőjét szipuztam. A művészek aztán, engem is beleértve, hajlamosak riasztóan bezápulni. Nem mindig nyílik alkalom írók, képzőművészek, zenészek közötti együttműködésre – szajkózzuk a magunkét, és nem halljuk, ami a szomszéd szobában elhangzik. Aztán hopp!, egy kiállításon leesik az állam: hiszen valaki évtizedek óta hasonlóan gondolkodik, mint én, csak a vásznon! Régóta szeretem Földi Péter színes madarait, embriószerű lényeit, mégsem kerestem vele a kapcsolatot. Krajcsovics Éva finom enteriőrjei, Somos Gyula „ál-csendéletei” is lenyűgöznek, de mindkét találkozás várat még magára.
Miért nem jöttek össze ezek a találkozások?
L. J.: Mert húz az ember, mint a bányaló. No jó, azért nem adom fel. Kárpáti Tamás festményeihez többször írtam, régebben sokat beszélgettünk, egy húron pendülünk. Jövőre megjelenő prózakötetem fedelére Kiss Márta elképesztő keleties színekkel átlényegített, mégis nagyon mai alkoholistákat, nyugdíjasokat ábrázoló képei közül választok. Verseskötetem borítójául pedig Sipos Eszter szecessziósan mintázott hátterű, ám élesen realista beltéri jeleneteinek egyike szolgál majd.
Mégsem kortárs művet hoztál magaddal. Miért fontosabb ez a Bronzino-kép, amely nem valami nagy, mozgalmas festmény, hanem portré?
L. J.: Régóta izgatnak az arcok, a portrék, igazi „kukkolóként” mindig vonzott mások ablakának akváriuma, kirakata. Egy arc a maga mozdulatlanságában is az izgő-mozgó élet lenyomata, a festmények ablakán meg több száz év távolából pillant rám valaki. Brüsszelben ösztöndíjasként jártam, már feleségemmel és másfél éves kisfiammal – közös kedvencünk volt a Királyi Múzeum madarat szorongató kislánya, ugyanebből a festménytípusból. A madár a szabadság maga, ez közhely, itt azonban egy gyermekmarokban raboskodik. Ha egy gyerek vadmadarat fog, mindig ott a kérdés: mikor engedi el, elengedi-e? Nem fojtja meg?
Akár csak örömében, ahogy szorongatja?
L. J.: Nyugalmas, mosolygós pillanat ez, de bármely percben bekövetkezhet valami drámai. Öt gyermekem van, és mozgalmas családi életet élünk, hiszen a boldogság nem keep smiling, hanem bonyolult, dinamikus rendszer. Olyan, mint egy artistaszám fenn a kupolában: ha észnél vagy, akkor általában kinyúl egy kéz, időben elkap, és nem zuhansz le. Nagyon figyelni kell a többiekre. Eladtuk nemrégiben kis házunkat, szép újat építünk majd helyette – a költözés estéjén ezer dolgom lett volna még, ám csak gubbaszkodtam a teraszon, a sötétben, egy sámlin. Összenyomott engem ez az egész, pedig ezerszer átgondoltuk a döntést. Hallottam, hogy a házban engem keres egyik-másik gyerek, mégsem volt erőm felállni. Hirtelen nyílt az ajtó, megjelent legkisebb, nyolcéves lányom, átölelt, és azt mondta: „szeretlek”. Gejlül hangzik vagy sem, akkor ez volt a kinyúló kéz. Elüldögéltem még egy darabig, de valami minőségileg megváltozott…
Ez a billenékenység fogott meg már akkor is, amikor először láttad ezt a Bronzino-festményt?
L. J.: A festményt borítóján viselő könyvem 2001-es megjelenésekor már összes gyermekem megszületett. Írásaimra ez atombomba-hatással volt, hiszen naponta tapasztalhattam, milyen döbbenetesen forradalmi egy gyerek látás- és gondolkodásmódja. Egy példa: feleségem mesélte este az asztalnál, hogy Afrikában a Tanganyika tó vize pár fokkal felmelegszik, bizonyos lények kihalnak, mások elszaporodnak, borul az ökológiai egyensúly… Ágnes lányom a család legkisebbje, ezért próbál mindig „terepszínt ölteni”, akár egy idegen országban ledobott kém. Ha elárulja, hogy nem ért valamit, a nagyok rögtön ráförmednek, hogy lehet ilyen ostoba! Így aztán roppant bölcsnek próbál látszani, hogy megálljon a lábán. Komoly arccal kommentált tehát: igen, nagy baj, ha fölmelegszik a tanganyitogató. | hirdetés
 |
|
Ez gyönyörű, lám, a gyerek azonnal értelmet ad annak, amit nem ért.
L. J.: Az ilyen nyelvi és képi fantáziaugrások mindig izgattak. 2001-ben, első három, „ásványi” tömörséggel kísérletező könyvem után bőbeszédűbb, köznapibb, a szürrealitás felé nyitott megszólalással kísérleteztem. Hiszen minden kép, a Bronzino is regény-sűrítmény, továbbképzelhető, folytatható. Weöres mondta, hogy mindannyiunkban ott él egy szent és egy tömeggyilkos. Kényelmetlen érzés fog el a gondolatra, hogy mondjuk én is lehetnék az a madár a kis Medici kezében!
Pedig mintha örülne a madárnak. De mégsem óvón fogja át.
L. J.: Nagyon izgalmas talány! A képen látható, parancsoláshoz szokott kisfiúra a firenzei városállamban nyilván magas rang, teljhatalom várt. Szép hajú, szép szemű gyermek, bár mai fogalmaink szerint túlontúl hájas, tokás. Az akkori gyermekhalandóság mellett ez kiváltság volt, az életerő, a tehetősség jelképe. A kép háttere semleges és egyszínű, de a gyermeket tékozló palota, fényűző udvar levegője lengi körül. Földi trónörökös, várva várt kisded ő, akár az a másik, a betlehemi. Kezében a tengelic, mondják, kitartásra és termékenységre utal. Több Krisztus-szimbólum is található itt, például a bíbor ruha.
Noha ez nem palást.
L. J.: A bíbor királyi jelkép, ezért adtak Jézusra halála előtt csúfondárosan töviskoronát és bíborköpenyt. A korall kicsordult vérre emlékeztető formájával ugyancsak Krisztust idézi. A gyerek kéztartása is beszédes – talán ollót formál az ujjaiból, hiszen felnőtt nagyúrként emberi sorsokat is elmetszhet majd. Ártatlanság és kegyetlenség, hatalom és gyermeki kiszolgáltatottság billeg a mérlegen. Minden gyerek rejtély – ki tudja, boldog lesz-e, boldoggá tesz-e másokat? 2001-ben nem sejtettem, hogy írói sorsomban sok út kibontatlan még: azóta kilenc könyvet írtam gyerekeknek, és egyre több próza születik a tollam alatt.
Versíráskor szavak vagy képek vannak készen a fejedben, mielőtt leülsz megírni?
L. J.: A világ maga „köszön be hozzám”: a Déli pályaudvar aluljárójában, pár méterre a földön alvó csövesektől a zöldséges ezt írja ki a táblájára: „csövi kuki kapható”, vagy éppen napjaink hőseposza, a foci-világbajnokság kommentátora fogalmaz rímes hexameterben: „rúgja előre, de nincs ott ember, bár Dani Alves küzd becsülettel”. Az önkéntelen nyelvi mintázatok gyakran indítanak el alkotói folyamatot. Máskor egy banképület elé láncolt, lelopott kerekű bicikli vagy egy kerítésen felejtett üres kesztyű indítja be a masinát. Kép- és ritmusmoszatok kóvályognak bennem folyamatosan. Aztán megtoldom egy lépéssel: mi van, ha a tanganyitogató mondjuk ledér évnyitó egy karibi iskolában...
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
