Kritika (3,5)
Így jár az, aki a távoli ismeretlen hangtól megijed
2010-16. szám / Szepesi Krisztina
Forte Társulat a West-Balkán
Van egy hely, ami a haldokló, kómába esett vagy épp utolsó lélegzetéért harcoló alternatív társulatok és játszóhelyek között ebben az évadban indult el a rögös úton. A West-Balkánban Spilák Klára arra törekszik ugyanis, hogy színházat csináljon.
 Olyan társulatokat hív meg dolgozni, mint a HOPPart, a KoMa és a legutóbbi premier esetében a Forte. Vagyis a körvonalazódó cél az újító szándékú csapatok bemutatása lehet egy olyan közönségnek is, amely a legendás szórakozóhely reinkarnációjába eddig „csak” zenét hallgatni és bulizni jött el.
A Forte Így jár az, aki a távoli ismeretlen hangtól megijed című előadása pedig megfelel a célnak, hiszen Horváth Csaba rendező-koreográfus-társulatvezető témául szanszkrit állatmeséket választott, melyek nemhogy bárki számára érthető tanulsággal végződnek, de még viccesek is.
Kiváló felütés, ahogyan Andrássy Máté briliáns mesemondóként nyitja meg az estet. Miközben szinte kézzelfogható humorral beszél, teste is mozdul, amint egy állatot ír le, de csak éppannyira, hogy mozdulatai ne váljanak unalmas illusztrációvá. Így van ez akkor is, amikor kicsit később Sipos Verával két vadherepörköltre vágyó, láncdohányos lajhárt adnak fergeteges humorral. Vannak közben sikerültebb és kevésbé sikerült produkciók, például Simkó Katalin sakálmeséjénél kevés idegesítőbb dolog van, de túlélhető az is. Izgalmas viszont, amikor Krisztik Csaba ujjaival bárgyú, tátott szájú vigyort erőltetve magára mesél, és az is, ahogyan Kádas József bújik a gyűjtögető, tervezgető, majd sikerszériájába egy apró hibával belebukó szegény ember bőrébe, miközben ifj. Zsuráfszky Zoltán néptáncos ritmizálással ízlelgeti az elhangzó szavakat. | hirdetés
 |
|
Ahogy lapozgatunk a mesekönyvben, néha táncetűdök szakítják félbe a történetfolyamot, melyek leginkább arra szolgálnak, hogy egy indiai erdőbe képzeljük magunkat, ahol ez a sok szimbolikus vadállat saját baklövéseiből formál tanulságot. És bár a színészek a látványos technikai fejlődés okán kivitelezésben már nem vagy alig lógnak ki a professzionális táncosok – Blaskó Borbála és Vati Tamás – közül, azért a produkciók nem tudnak önálló eseménnyé felnőni, a táncbetétek ugyanis néha fölöslegesnek vagy nehezen értelmezhetőnek tűnnek. Eközben pedig Milorad Krstic egyszerű, ám annál gondolatébresztőbb, kihajtogatható paravánrendszere színezi az eseményeket és Dresch Mihály zenekara segíti muzsikájával az összhatást.
A Fortéra jellemző kísérletezés a szavakkal, a mozgással és a zenével ismét megmutatta, hogy a gondolat figyelemre méltó, ám egészében még nem mindig működőképes.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
