Kritika
Gianni Schicchi – Kolozsvári Állami Magyar Színház
2008-14. szám / Bóta Gábor
Ennyire jól szervezett rumlit, ilyen temérdek torz pofát ritkán látni színpadon. Silviu Purcarete mestere a tömegjeleneteknek.
Jóval nagyobb gyászoló hadat ereszt be a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában a deszkákra, mint a Gianni Schicchi előadásokban szokás. És minden alak egyénített, nemcsak statiszták, saját arcuk, sorsuk, remek, karikaturisztikus sminkjük és bámulatosan jellegzetes ruhájuk van, Lia Mantoc jelmeztervező jóvoltából.  A világhírű bukaresti Bulandra Színház egykori direktora, a nemzetközi rangú, jelenleg Franciaországban élő Silviu Purcarete már jó néhány operát rendezett különböző országokban, de nyilván mindegyikbe belopta a szinte ismérvévé váló mozgásszínházi elemeket. Amikor például öt évvel ezelőtt parádés produkcióban, magyar, német és francia színészekkel állította színpadra Kolozsvárott a Pantagruel sógornőjét, az tisztán mozgásszínház volt, akrobatikus elemekkel, festménybe illő víziókkal. Most viszont keverednek, sőt összesimulnak a különböző műfajok, a szereplők állandó mozgásban, sőt, gyakran rohangálásban vannak, egyfolytában hömpölyög a színpad, és bárhol is merevítenénk ki a jeleneteket, azok önálló, lenyűgöző képként is megállnák a helyüket.
Kiváló formában van a kolozsvári társulat – a Ványa bácsi minden bizonnyal az évad legjobb magyar előadása, a határon belüli produkciókat is beleértve –, így az sem kétséges, hogy színészi szempontból rendkívül talentumos, amit látunk, a csapatmunka pedig lenyűgöző. Természetesen nincsenek operai hangok, kivéve a címszerepet alakító Sándor Árpádét és a szerelmes ifjút adó Pataki Adorjánét, ők valóban operaénekesek. De a többiek is állják a sarat, bár természetesen nem olyan minőségben, hogy az hangfelvételről is élvezetes lenne. Kató Emőke szerelmes lányként azért ennek ellenére bámulatos hitelességgel énekel el egy áriát. Amit Purcarete csinál, az elsősorban mégiscsak színház, bár a kis létszámú zenekar, Incze G. Katalin irányításával, Puccini humorának érvényesítésével, meglehetősen elismerésre méltó teljesítményt nyújt. | hirdetés
 |
|
A produkció első negyedében némajátékot látunk, mint keselyűk hada gyűlik össze az örökségre éhes halotti tor népe, és evéssel, sőt, zabálással, edénycsörömpöléssel, rajcsúrozással, világraszóló, mulatságos ramazurit csapnak. A halottat, akit lesodornak a ravataláról, Bíró József adja, félmeztelenül, és közel sem mindig moccanatlanul, időnként különböző pózokat felvéve, kigúnyolja a történteket.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, a Thália Színházban játszott produkció méltán aratott átütő sikert.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
