A Nemzeti Filharmonikusokat Kocsis Zoltán vezényli
Hivatalosan is kezdetét veszi a Liszt-év, hivatalosan is kezdetét veszi a reménykedés, hogy na, talán idén tényleg észrevesszük, milyen nagy zeneszerző is volt Liszt Ferenc.
 Mert más mondani, de nem hallgatni, más legyintgetni, hogy csak egy virtuóz, aki a képességeihez illő darabokat írt. Igaz, ez is igaz. Meg az is igaz, hogy Liszt az egyházzene megújítója volt. Meg hogy két hatalmas oratóriumot is írt, meg hogy kitalálta a tematikus szonátát és szimfóniát. Feltalálta a rapszódiát. Kitalálta a szimfonikus költeményt.
Forma, forma, hogy az új zene újnak is látszódjék. Hogy ne Beethovennel kelljen versenyezni, akivel úgysem lehet. A szimfonikus költeményben a költemény a kapaszkodó, az ok, hogy elinduljon a fantázia. Aztán már a szavak mellékessé válnak, a zeneműnek meg kell állnia a maga lábán is, nem lehet sorokat biggyeszteni a kottába, hogy ez, kérem, most pont az, amit a hegyen hallani.
Liszt tizenhárom szimfonikus költeményt írt, és rögtön az elsőnél lefektette az alapokat. Olyan verset választott, amely a pontos illusztrációt nehezen viselné el, Victor Hugo művében a költő két dolgot hall a hegyen, a természet harmóniáját és az emberiség nyögéseit és átkozódásait. Ami azt illeti, Hugónak is szüksége volt ihletőre, ő maga a Pireneusokban utazgatott, amikor megírta művét, az egyébként sokat utazó Liszt ezt a kalandot takarította meg magának, amikor a hegyek helyett egyenesen Hugóhoz fordult, és a szenvedélyes szavakból egy másik szenvedélyes elme formált zenét. Hugo valamilyen okból különösen fontos volt a muzsikusoknak, Verdi két drámájából is operát írt, Liszt azonban a szavak helyett az érzést akarta lefordítani. Ehhez képest a hálás utókor rajong a Rigolettóért, és Lisztet kételkedve hallgatja. Nagyon itt volt már az ideje a bicentenáriumnak. A nagy ünneplésben talán kicsit valóban közelítünk Liszthez. Sőt, talán Victor Hugóhoz is. |
vissza
vissza a lap tetejére
