Képről képre
Hétköznapi csoda
2010-17. szám / Eszéki Erzsébet
Gárdos Péter Camille Bombois festményéről
Eszéki Erzsébet Így látunk mi című könyvében 37 közismert emberrel olvashattunk beszélgetéseket egy-egy választott festményről, most, a személyes „képes mesék” folytatásaként,
 Gárdos Péter választott képet az interjúhoz. A neves rendező, akinek nemrég jelent meg Hajnali láz című regénye, Uramisten című filmjében az ifjú titán (Eperjes Károly) a híres szabadulóművész (Feleki Kamill) világszámát szeretné ellesni. Talán ezért választotta Gárdos Péter Camille Bombois: Vásári akrobata című festményét? A cirkusz világa, a különleges tudás miatt?
Az Uramisten és Feleki Kamill kapcsán érteni vélem a választásodat, ez a kép francia naiv festő műve, amelyen erőművész látható. Mi fogott meg benne?
G. P.: Kicsit távolabbról kell kezdenem. Nincs filmrendezői diplomám, nehezen vergődtem a játékfilm közelébe. A 80’-as évek elején már évek óta csak írtam-írtam a forgatókönyveket, reménytelennek tetszett az egész. Közben, éppen akkor, három dokumentumfilmet is forgattam a cirkusz világáról. Az egyikben a magyar vízicirkuszt kísértük el a Szovjetunióba. A sztyeppe szélén építették föl a sátrukat. Ott laktunk az artistákkal három hétig a semmi közepén. Másfél év múlva pedig egy Görögországban turnézó magyar cirkusszal volt szerencsém forgatni három hétig. Állatszelídítőkkel, bűvészekkel, bohócokkal és más csodálatos emberekkel.
Tehát olyan világgal kerültél közeli kapcsolatba, amellyel egyébként szinte lehetetlen?
G. P.: Olyannyira, hogy hirtelen privát és abszurd történetek tömkelege zúdult rám. Akkor, 1982-ben, amikor már a harmadik játékfilmtervünket dobták vissza, egy téli napon albumokat lapozgattam, s fölfedeztem ezt a Bombois-képet. Rácsodálkoztam. Elkezdtek a kép mögül előkúszni történetek. A festmény reprodukcióját az ágyam mellé helyeztem. Három nappal később véletlenül a kezembe került egy fotó a Pesti Napló 1932-es évfolyamából. A fotográfián egy artistát örökítettek meg, akit jégtömbbe zárva adtak fel New Yorkból Philadelphiába, vasúti kocsin. A jégtömb mögött csomó ember állt, valaki éppen arra készült, hogy kalapáccsal kiszabadítsa az artistát. A fotó és a Bombois-kép: véletlen találkozás, egy időben, már-már misztikus egybeesés.
Azért az ember arra figyel fel, amire „érzékenyítve van”. Ebből az egybeesésből született az Uramisten?
G. P.: Olyannyira, hogy 48 óra alatt szinte kiszakadt belőlem egy húszoldalas novella. Ez a Bombois-figura azóta is egyfajta transzcendens trambulin számomra. Ha megakadok valamivel, előszedem, nézegetem. De akkor, 1982-ben, történt még valami: beleszerettem egy filmbe, egy lengyel elsőfilmes rendező lenyűgöző mozidarabjába. A film címe: Ária egy atlétáért, rendezője Filip Bajon. A történet egy erőművész-díjbirkózóról szól, és a múlt század fordulóján játszódik. A kulcsjelenetben a főhős, a birkózó a korabeli operaház színpadán mérkőzik meg ellenfelével. Lent, a nézőtéren frakkos urak és elegáns asszonyok ülnek, szikráznak a briliánsok, s egyszer csak valaki odasúgja a mellette ülőnek: „az opera halott”. Végigfut a nézőtéren ez a mondat, majd az emeleti páholyban föláll egy férfi, és énekelni kezd. Ő ugyanis világhírű tenorista, s így bizonyítja: dehogy halt meg az opera, sőt: minden ellenére él és virul! A birkózónk is a dal hatása alá kerül. Gyorsan két vállra fekteti az ellenfelét, ámultan élvezi az áriát. A film rádöbbentett, hogy miért szerettem bele a Bombois-képbe! A festmény „hőse” robusztus, dagadó izmú férfiú, mégis megejtő báj és becsületesség árad belőle. A múlt század fordulóján még átlátható volt a világ. Még a saját helyén értékelte az igazi teljesítményt. Manipulációtól mentesen, ravaszkodások nélkül. Bombois naiv festő, de nem hülye. Sőt: inkább igazi bölcs. A festménye azt üzeni nekem, hogy csak a teljesítmény számít. A minőség. Az érték eltiporhatatlan, mert az emberek meg tudják különböztetni a valódit a talmitól.
Ugyanakkor az erőművész elől áll, mintha nekünk akarna bizonyítani, nem a kétoldalt álló embereknek.
G. P.: Így van, előttünk áll egy férfiú, aki büszke arra, amit tud. És mindezt bámulatos könnyedséggel teszi. Tisztában van a képességeivel.
Talán túlságosan is könnyedén emeli a feje fölé ezt a nagy súlyt, ráadásul egy kézzel, nem? Miért gondolod, hogy nincs ebben „átverés”, ámítás?
G. P.: Nincs, mert ennek a férfinek ezekkel az izmokkal nincs átverésre szüksége. Mögötte ott sorakozik három, talán könnyebb súly. Szerintem az erőművész úgy jutott el a kép előterébe, hogy a korábbiakat már fölemelte. A két fekete golyót Bombois úgy festette meg, mint ha azok vasból lennének. Nézegettem közelről, nagyítóval is a képet, a csillogás rajtuk olyan, mintha két földgömbön két nagy seb nyílna. | hirdetés
 |
|
Szerinted ki ez az ember? Tud valami különlegeset, ezt megmutatatja másoknak, de boldog ő ettől?
G. P.: Boldog, mert jól teljesít, finom mosoly is van az arcán. Közben nincs benne semmi fölényesség, nagyképűség. Ő szakmájának a művésze. Többnyire fekete és szürke színek vannak a képen, a bal oldalon felbukkan egy sárga, a jobbon egy piros ruhás nő, és a piros szín visszaköszön hátul, a lufiknál is. De az emberek sötét, ünnepélyes öltözéket viselnek, megtisztelik az Eseményt, az erőművész produkcióját.
Van egy talány számomra a képen, lehet humor vagy mély filozófia is. Az erőművész egy kézzel képes fölemelni a súlyt, a másik kezével „kalapozik” – csakhogy ez nem kalap! Hanem olyan, mint egy tölcsér. Azon viszont kiesik alul a pénz! Hogyan értelmezed ezt?
G. P.: Ez, bizony, tölcsér, a pénz alul menthetetlenül kizuhan. Bombois mintha megérzett volna valamit a jövőből. Abból, hogy száz év múlva már csak az számít értéknek, amiért fizetnünk kell. A tölcsér azt jelenti, hogy az artista nem pénzért, hanem a dolog önmagáért való szépségéért csinálja a mutatványát. Azért, hogy láttassa: amit ő felmutat, az különlegesség. Közben azonban üzen: fizetnetek kell a mutatványért, hiszen csak azt tudjátok értékelni, amiért fizettek! Ami ingyen van, azt nem fogadjátok el értékként. A 21. század kultúrájában ez az egyik legnagyobb probléma. Nem a minőség versenyez a minőséggel, hanem a minősítés verseng a minőséggel, és ez óriási különbség. Ez a kép azért csodálatos, mert kicsikarja belőlünk a kérdéseket és a válaszokat. Rafinált bölcsesség árad belőle, ráadásul mindez humorral átitatva. Rengeteg kérdés fölmerül még bennem, például az, hogy az emberek nem kabátban ácsorognak, viszont a sátor tetején dől ki a füst. Miért?
Talán valami jót főznek éppen.
G. P.: Ezt képzelem én is. De ez újabb kérdéseket vet föl. A cirkuszi sátorban főznek?! Aztán ott az épület hátul, sok ablakkal, de sehol egy bejárat. Hol a kapuja? Az alsó szinten alacsonyan vannak az ablakok, szinte ki lehetne lépni rajtuk. Ilyen ház csak a képzeletben létezik. De akkor hol vagyunk? A cirkuszosok a múlt század fordulóján külterületeken béreltek telket, ott állították fel a sátrukat. Akkor kik élnek abban az épületben?
Ez a kép érzékelteti azt is, hogy a varázslat fontos dolog az életünkben, olyasmi, ami elviselhetőbbé teszi a valóságot?
G. P.: Régóta hiszek abban, hogy az élet varázslat nélkül mit sem ér. Mindenkinek a sorsában előbb-utóbb megjelenik az irracionális. A filmjeimben pedig kitüntetetten fontos a csoda. Most például a szüleim találkozásának történetét szeretném leforgatni. Apámnak azt mondta egy svéd orvos 1945-ben, hogy hat hónapja maradt az életéből. Erre ő elhatározta, hogy keres magának egy lányt, szerelmes akart lenni. Csak a csodában bízhatott. És a lehetetlenség – bekövetkezett. Meggyógyult és megnősült. Ez a hétköznapi csoda a Bombois-festmény legfőbb üzenete.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
