Február 20-ig meghosszabbítva látható a kolumbiai sztárfestő, az itthon kevéssé ismert Fernando Botero kiállítása a Szépművészeti Múzeumban, ahol Botero mágikusan realista,
 gömbölyded alakjai egy-egy szándékosan ottfelejtett klasszikussal, többek között Zuloaga Matadorával vagy Hans Baldung Grien Ádámjával és Évájával lépnek García Márquezt idéző párbeszédbe. Parafrázis-képeiben Velazquezt, Raffaellót, Van Eyckot, Rubenst és Goyát boteroizálja, csendéleteinek többek között egy-egy ki tudja honnan benyúló, szőrös férfikar adja pikantériáját, a latin-amerikai életet idéző festményein pedig hétköznapi utcák, színes házak, cirkuszok, bikaviadalok arénái és kuplerájok kerítenek díszletet a látványra gyorséttermi méreteket öltő, buján burjánzó emberalakjai: kövérkés zenészei, rubensi idomokat idéző, meztelen női, hatalmas táncosai és picadorai köré.
A tizennégy évesen matadoriskolába küldött Botero mellesleg mindig is rajongott a bikaviadalokért, és csupán egyetlen dolog miatt nem lett belőle a matadorműfaj legjobbja: amikor az első bikát kiengedték elé, akkor hirtelen feltámadt benne az állatvédő, sarkon fordult, s még mielőtt menekülőre fogta volna, azt mondta, ebből inkább nem kér. Önarcképén ennek ellenére matadorruhában festette meg önmagát, és az egyik terem központi témája a cirkusz mellett épp a bikaviadalok világa. Botero mindig is formabontó módon viszonyult az élethez: amikor gyerekkorában, a kolumbiai Medellínben senkit nem érdekelt a művészet – a bikaviadalok viszont annál inkább –, ő csak azért is festőnek állt, amikor pedig befutott festőként az egekbe csapot az ázsiója, besokallt a festéstől, és szobrászattal kezdett foglalkozni. Mert, ahogy ő mondja, „Leonardo korában mindenki értett mindkettőhöz”.
|
vissza
vissza a lap tetejére
