PM Online | Korábbi cikkeink

Hosszú időn át szokás volt a francia filmet azzal gyanúsítani, hogy rengeteget beszélnek benne,
és ilyenkor – mintha csak a türelmetlen néző bosszantása lenne a fő cél – nemcsak a párkapcsolatok természete került terítékre, de Pascal és Montaigne is.

Persze, hol vannak már azok az igazi Rohmer-filmek, a Morális példázatok vagy a 4 évszak meséi, amelyek a maguk beszédes módján mégiscsak megmutattak valamit az érzelmek zűrzavaráról, fellebbentették a fátylat a szívfájdalmak és szívbéli örömök nagyon is hétköznapi mivoltáról. A filozopter természetű kispolgárok és töprengő entellektüelek mára kikoptak a moziból, a francia film sokat korszerűsödött, Luc Besson például az EuroDisney mintájára hazai pályán nyomja az ipart, és gyártatja szakmányban a hollywoodinál is hollywoodibb férceket (jobbakat, rosszabbakat egyaránt). Noha a nagy öregek többsége még ma is aktív (Rohmer, Rivette, Resnais a nyolcvanhoz közel, vagy azt túllépve is bőszen filmez), a sors iróniája, hogy az új hullám szabadsága legutóbb egy fiatal amerikai filmes révén ütötte fel a fejét ismét a mozikban. Ahhoz a szellős szerkezethez, életszerű színjátékhoz, amely a negyven éve még lázadónak számító franciákat híressé tette, kései turistaként Richard Linklater jutott a legközelebb, amikor egy kameraman kíséretében másodszor is leküldte sétálni Julie Delpyt és Ethan Hawke-ot. A Mielőtt felkel a Napban már tettek egy kört, de akkor Bécs volt a helyszín, a folytatásban (Mielőtt lemegy a Nap) viszont már Párizs, és a tíz év elteltével egymásra találó, kissé már megemberesedett fiatalokból dőlt a szó: csak mentek és csak mentek, és addig meg sem álltak, míg el nem nyelte őket Párizs, és át nem beszélték az elveszett évtizedet. Delpynek úgy megtetszett ez az üdítő lazaság, hogy amikor rendezni kezdett, valami hasonlót szeretett volna kifőzni maga is. A Két nap Párizsban egy-egy kevésbé erőltetett pillanatában sikerül is felmutatnia efféle erényeket, de a szabad mozgás a rendező-főszereplő-zeneszerző-vágó Delpynél hamar átcsap ideges rángatózásba. Nyelvi problémák, kulturális különbségek és újra felbukkanó exek zavarják meg az európai vakációjukról hazatérőben Párizsba látogató, harmincas pár kapcsolatát. A csaj francia (Delpy), a pasi amerikai (Adam Goldberg), de valójában mindketten egy Woody Allen-filmből származnak: Delpy a fiatal Diane Keaton francia változatát alakítja, Goldberg pedig Allen neurózisait. A két napot felölelő játékidő alatt természetesen be nem áll a szájuk, de e szünet nélküli, folytonos hadarás – amelyet hol az együttélés nehézségei váltanak ki, hol (a film szerint) kivétel nélkül kedves idióta helybéliek – sokszor inkább csak bosszantó, mint természetes.

2 nap Párizsban