Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Képről képre
Metafizikai hiány
2011-01. szám / Eszéki Erzsébet

Garaczi László író Vancsó Zoltán fotográfiájáról

Eszéki Erzsébet Így látunk mi című könyvében 37 közismert emberrel olvashattunk beszélgetéseket egy-egy választott festményről, most, a személyes „képes mesék” folytatásaként


Garaczi László író választott képet. Legutóbbi regénye, a 2010-es Arc és hátraarc kiemelkedő kritikai és olvasói sikert aratott, sikerrel játsszák a Thália Színházban az Ovibrader című darabját is. Már csak ezek alapján se meglepő, hogy Garaczi László kortárs művet, Vancsó Zoltán egyik fotográfiáját hozta a beszélgetéshez.

Szerinted hol van ez a tó?
G. L.: Számomra evidens volt, amint megláttam a képet, hogy ez a Balaton. Azért is választottam, mert szeretem a vizet, ha tó-, folyó- vagy tengerparton járok, lehetőleg be is megyek a vízbe. Amit ezen a képen látunk, magyar specialitás: fejelő kapuk és röplabdaháló. Ezért gondoltam rögtön a Balatonra. Csak azt nem tudtam, melyik parton vagyunk. Először azt hittem, a délin, mert a túloldalon dombok láthatók. A kép fájlnevéből tudtam meg, hogy ez Ederics, tehát akkor a fonyódi dombság lehet a túlparton.

Csakis az északi part lehet, mert ez esti felvétel, a Nap kicsit jobbra, fent van, onnan jön még némi fény. Te is fotózol?
G. L.: Igen, és az édesapám, sőt, a nagyapám is fotózott. Nem voltak profi fotósok, de például élt egy rokonunk Kecskeméten, aki fotográfus volt. „Garaczi-Fotó”. Főleg fekete-fehér képeket csinálok, ahogy Vancsó Zoltán sok képe is fekete-fehér, ami itt például a vízen tükröződő fény miatt érdekes. Amúgy viszont nagyon különös ez a kép. Kérdéseket vet fel.

Számomra a nagy talány az a valami fent. Mintha labda lenne. De furcsa az egész, mert ha valaki dobta a labdát, akkor ki várja? Miért ez az íve? Van valaki még a jobb oldalon, aki éppen készül, hogy elkapja? Csak ő nincs a képen? Meg van valaki a bal oldalon? Mert ez a figura a kép közepén meg se mozdul.
G. L.: Sokat fejeltem, röplabdáztam vízben, én azonnal labdának láttam, de persze érzékeltem a játékot, hogy a labda égitestnek is tűnik. Furcsa, hogy labdához képest kicsit túl magasan repül. Szerintem a másik ember valahol a bal oldalon lehet, láthatatlanul, tőle repül a labda a képen látható figura felé – miközben ő valóban szinte egyáltalán nem mozog. Ennyire nyugodt, szinte meditatív pózban biztos nem lehet, ha ő ütötte fel a labdát. Tehát azt gondolom, hogy ő fogadja.

De akkor fölfelé nézne, mozdulna.
G. L.: Igen, még ehhez is túl nyugodt, túl szemlélődő a testtartása.

Egy sportoló férfi klasszikus fotós feldolgozása nem így szokott kinézni. Valakik játszanak a vízben, de szerintem éppen őket nem látjuk, ez is érdekes a képen.
G. L.: Hősünk csak álldogál a vízben. Nem látjuk a másikat, a viszony dermedt. Hősünk szemlélődik. Ez számomra érdekes, vicces, mély, elgondolkodtató. Kicsit ijesztő is. Olyan pillanat, mint mikor belelátsz, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy hinnéd. A háttérben látunk még egy csónakot, és valaki úszik a vízben, de ők nem vesznek részt a történetben, kompozíciós elemek. Valakik tehát röplabdáznak, de csak egyiküket látjuk. Figyeli a labda ívét, kiszámította, hogy pont felé tart, nem kell nagy mozdulatot tennie vagy vetődnie, hogy visszaüsse. Rutinos, profi röplabdás, épp csak annyit mozdul, amennyire szükség van. Lehet, hogy több száz képet kellett készíteni erről a jelenetről, míg ez a kissé delejes pillanat előállt. Mintha a mozgásról szólna a kép, illetve a mozgás illuzórikusságáról. Nem csak azért mozdulatlan a kép, mert fotó. Olyan hatást kelt, mintha a jelenetben tényleg nem történne mozgás. Eszembe jutnak a Zénon-paradoxonok arról, hogy mozog-e a kilőtt nyílvessző, a teknősbéka és Akhilleusz. Nincs mozgás, látszat van. Ha két ember labdázik, az olyan, mint egy beszélgetés. Dinamikus a viszony. Itt nincs dialógus, csak valami magányos belső monológ.
hirdetés


A képen látható moccanatlanság, amely mégis mozgást ábrázol, nem emlékeztet íróként arra, amikor a semmiből születik valami?
G. L.: Ha párhuzamot akarok vonni, olyan élményem gyakran van írás közben, hogy az első stádiumban kicsit véletlenszerűen a témához köthető holt anyagokat, nyersanyagokat gyűjtök össze. Mondatok, ötletek, asszociációk halmaza ez. Nem él, nem is egész, csak egy halom matéria. Elkezdem gyúrni, és egyszer csak, hirtelen megmozdul. Vagy felfénylik. Találok egy gyújtópontot, ami energizálja a halott masszát. Hirtelen valami egészen más lesz, mint eddig. Értelmeződik, vagy azt sugározza, hogy valamit „tud”. El lehet kezdeni építkezni, mert már van honnan. Ez a folyamat kalandos, váratlan meglepetésekkel teli. Ez hasonlít talán ahhoz, mikor egy témáról készül egy csomó fotó, és egyszer csak az egyiken ott a csoda.

Ha ezt a képet választottad, akkor a moccanatlanságban a mozgást tükröző fotóban lehet még valami meglepetés, olyan asszociáció, amely messzebbre vezet?
G. L.: Eszembe jutott, hogy a napfogyatkozásra sokan elmentek a Balatonhoz, mert onnan lehetett a legjobban látni. Elképzelhetjük, hogy itt valaki a vízből nézi az eltűnő Napot. És látjuk, hogy nincs rajta védőszemüveg. Vagyis ez az ember éppen most vakul meg. Ez a lidérces ötlet valamiféle fotós ars poeticára is utalhat. Fény, látás, rögzítés, kockázat. Belenézni a Napba, a fénybe, amiből az élet jön, de ami éppen eltűnik – vállalva a megsemmisülés veszélyét. Ez nekem kicsit jellemző Vancsó képeire: meglátni a metafizikai hiányt. Oda kell néznie, muszáj, nem tehet mást, még ha belevakul is.

A képet nézegetve eszembe jutott a vihar előtti csend. Tudjuk, hogy a Balatonnál egy pillanat alatt elképesztő vihar tud kitörni. Pedig itt sima a víz, alig fodrozódik.
G. L.: Mégsem mondhatjuk, hogy ez egy kedélyes balatoni képeslap.

Mi Neked a víz? Van, akinek fenyegető, esetleg bizonytalan közeg, de ha ilyen képet választottál, akkor Neked örömforrás?
G. L.: Vizes jegy vagyok, Rák, vízben érzem magam a legjobban, ha tehetem, sok időt töltök fürdőkben, tavaknál, tengernél. Kis túlzással: a vízen kívül, a „parton” mindig „nyom”, „dörzsöl”, „sért” valami. A szék, a ruha, a szemüveg, minden. A levegő is jó lehetne, ha tudnánk repülni.

Azért a víz is anyag, olyan közeg, amelyet le kell küzdenünk előbb, meg kell tanulnunk például jól úszni, hogy utána már élvezet, felszabadító érzés legyen benne lenni, tehát munka nélkül ez sem „úszható meg”.
G. L.: Munka nélkül semmi nem „úszható” meg. Bele kell tennünk az energiát, hogy örömforrás legyen. Nem ment egyik pillanatról a másikra, hogy a 100 fokos szauna után percekig üljek a jeges vízben. Van, aki azt mondja a vízről: bemész, nedves leszel, fázol, rémes! Tehát ez adottság is. Engem mindig vonzott a víz, és örülök például, hogy átúsztam a Balatont. Nem vagyok profi úszó, az öt kilométer kicsit sok volt, de készültem rá, megcsináltam, és így a Balatont még inkább „megszereztem” magamnak. Szeretek úszni, mondjuk focizni is szerettem, de a térdem sajnos, úgy tűnik, feladta. Az úszás tökéletes. Tényleg a vízből jöhettünk ki valaha, annyira stimmel vele minden. A keleti filozófiákban a vizet a lélekkel szokták azonosítani, megsérted, de azonnal meggyógyul. Belevágsz, kisimul. Ő bánthat téged, lehet haragos, háboroghat, elpusztíthat, de őt te nem bánthatod. Meg lehet korbácsolni, mint Xerxész, de a sebei beforrnak – ez a vízi metafora tetszik nekem. Szeretnénk ilyenek lenni, sebezhetetlenek. Akik a sérülés, bántás, a „gyűrődés” után azonnal kisimulnak, mint a jó angol szövet. Nyilván a földről, tűzről, levegőről is lehet hasonló szépeket mondani, de nekem a víz jelenti ezt.



vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor