Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat

Még mindig ropják
2008-15. szám / Illés Mihály

Harmincöt éves a táncházmozgalom, április 11–13. között pedig sor kerül a XXVII. Táncháztalálkozó megrendezésére.
Az egykor politikai színezetet is magában hordozó mozgalom ma már nem viseli az ellenzékiség büszke bélyegét, vonzereje azonban nem kopott meg a rendszerváltás után sem. Berán Istvánnal, a Táncház Egyesület ügyvezetőjével beszélgettünk.

A beszélgetés előtt volt egy kis időm sétálni a környéken, és úgy tűnt, mintha a népművészet, népzene és néptánc fellegvárává vált volna a Corvin tér, a Fő utca és a Szilágyi Dezső tér. Szinte minden házban zeneműbolt, népzenei szervezetek, népművészeti egyesületek működnek. A zászlóshajó persze a szépen felújított Hagyományok Háza a Corvin téren. Virágkorát éli a népművészet?

B.I.: Ez a környék már régóta ad otthont a műfajhoz kapcsolódó szervezeteknek, egyesületeknek. A Budai Vigadó épületét is sok néven nevezték már, de tevékenységét mindig jórészt a népművészet köré szervezték. Mintegy hat éve alakult meg a Hagyományok Háza, a Magyar Állami Népi Együttes kibővítésével, és itt nagy munkát végeznek, hogy a néptánc és népzene kellő reprezentációban részesüljön. A rendszerváltás után az állam gyakorlatilag kivonult a periférikus műfajok finanszírozásából, egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy nincs igazán gazdája a népművészet területének. Így egyre-másra jöttek létre a civil szervezetek, amelyek a maguk eszközeivel próbálták életben tartani a műfajt. A Táncház Egyesületet is a szükség hozta létre, kellett egy jogi személy, amellyel tárgyalni lehet, amely – más civil szervezetekkel és intézményekkel együttműködve – megszervezi, összefogja a népzenét, a néptáncot és a tárgyalkotó népművészetet segíteni, megőrizni vágyó törekvéseket. Már képesek vagyunk szponzorokat felhajtani, tárgyalni, szép lassan megtanultunk pályázatokon indulni, rendezvényeket szervezni. Tulajdonképpen ez egy sikertörténet, mert minden szempontból nulláról indultunk: anyagilag, infrastrukturálisan és tapasztalatilag is. Csak a kedv és a lelkesedés volt meg. Aztán beletanultunk lassacskán a feladatainkba is…

A táncházmozgalom indulásakor másképp volt nehéz.

B.I.: Martin György volt az a tudós, aki képes volt megtalálni a magas tudomány útját a közművelődés felé. Ő nem az elefántcsonttoronyban kutatott a maga kedvére, hanem élővé tette mindazt a tudást, amelyet tudós társaival együtt felhalmozott. Amikor megkezdődött a táncházmozgalom, volt már elegendő gyűjtés, tudásanyag, amit életre lehetett kelteni. Az indulást 1972 májusára tesszük, ekkor volt az első táncházas összejövetel, ekkor még csak zárt körben. A mozgalomnak kétségkívül volt politikai felhangja, a hatalom és maguk a résztvevők is a nemzeti önazonosság kifejezésének eszközét látták benne, persze más-más előjelekkel. Ugyanakkor az egyre jobban népszerűsödő mozgalmon nehéz lett volna fogást találni: vállaltan a teljes Kárpát-medence hagyományait élesztette fel, nemcsak az itthoni és határon túli magyarságét, de a velünk élő nemzeti kisebbségekét is, szerbekét, horvátokét, svábokét, cigányokét, szlovákokét, románokét, zsidókét, görögökét. Ez pedig a hivatalos irányvonal szerint támadhatatlan volt, noha nem nézték jó szemmel. Amit sokan talán csodálkozva hallanak: a táncházmozgalom tipikusan kortárs és tipikusan értelmiségi műfajként indult. Önmaguk kifejezését kereső, fiatal művészek vettek benne részt, itt feltétlenül meg kell említeni Halmos Béla és Sebő Ferenc nevét és a Téka, valamint a Muzsikás együttest. A mozgalomra irányuló figyelem sohasem áshatta alá a szakmai munkát és elkötelezettséget, minden résztvevő véresen komolyan vette a hagyományok ápolását, amelyet nem mellékesen még primer forrásból meríthettek.
hirdetés


A rendszerváltással lezárult egy fejezet a táncházmozgalom életében, megszűnt az ellenállás-jelleg. Hol tart ma a mozgalom? Miről szól, mi az üzenete?

B.I.: Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a politikai felhang lehámlása után sem vált érdektelenné a táncház. Ennek pont az előbb említett szakmai elkötelezettség lehet az oka: a táncházmozgalom sohasem politizált, önmaga létével lett bizonyos értelemben politikai tényező, de nem vett részt semmilyen ütközetben, nem foglalt állást, csupán következetesen folytatta, amibe belekezdett. A néphagyományok ápolása, a népzene és a néptánc élőn tartása pedig rendszerfüggetlen, így a táncházmozgalom ma is életerős és virágzó. Örömteli dolog, hogy a táncház visszahat a falusi kultúrára, a népművészet eredeti közegére is; sokan érzik úgy, hogy „ha a városi, nadrágos emberek is szeretik ezt, akkor nem lehet annyira értéktelen”. Vagyis a keletkezés helyén is megerősíti a népművészeket, a hagyományok folytatóit, hogy értékes, fontos dologgal foglalkoznak. Ez ott jellemző igazán, ahol egy-két falusi értelmiségi a kezébe veszi a dolgokat, kicsit szervezi, irányítja a község, a környék kulturális életét. A rendszerváltás után persze nagy kérdés volt, hogy fent tud-e maradni a táncházmozgalom, tud-e még valami újat nyújtani, van-e bennünk elég erő. És kiderült, hogy van. A népművészet ma már általános szinten is jelen van az oktatásban, persze lehetne még elterjedtebb, de rengeteg zeneiskolában oktatnak népzenét, néptáncot és ma már ugye felsőfokon is létezik: önálló tanszak lett a Zeneművészeti Egyetemen. Ezek nagy és fontos dolgok. A táncház, a népzene beágyazódott a kortárs kulturális életbe. Ha belegondolunk, hogy milyen mértékű kulturális kínálatban kell talpon maradnunk, alternatívát nyújtanunk, látható, hogy nem kicsi a feladat. ’90-ben még kevés klub működött, ahol élő zene ment, ma már megszámlálhatatlanul sok, és nem csak bóvli megy: az értékes, magas művészeti színvonalú zenéből is óriási a kínálat. De a népzene, köszöni, jól van, tartja a lépést. A verseny jót tesz.

Hosszú idő után először nem a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében kerül sor az Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásárra. Nem árthat ez meg a látogatottságnak?

B. I.: Mi azt reméljük, hogy nem, mert igyekeztünk még rátenni egy-két lapáttal a kínálatra is, meg a hírverésre is. Újdonság, hogy már pénteken, 11-én indul a program egy nagyszabású gálakoncerttel, ami ízelítőt ad a teljes hétvége rendezvénysorozatából. A szokásos éjszakai bál most először a Petőfi Csarnokban lesz, ahol azok, akik északára sem akarják abbahagyni a táncolást, zenélést, buzgást, folytathatják kedvükre a mulatozást. Az esemény gerincét mindig a táncházak adják, de ez minden évben egyúttal találkozó is, ahol a közönség interaktív részvétele is rendkívül fontos. Szombaton aztán az Aprók Bálja név alatt elsősorban a gyerekeket és családokat várjuk, másnap Tánchagyományaink címmel a felnőtteké a terep, de persze mindkét nap komplex programmal fogadjuk a vendégeket, kerekasztal-beszélgetésekkel, filmvetítésekkel, bemutatókkal, gálaműsorokkal. Mindenki talál majd kedvére valót, életkortól függetlenül. A Táncháztalálkozóhoz kapcsolódó kirakodóvásár tekintetében is elvárás a magas színvonal, itt nem lehet gagyit árulni, csak zsűrizett, valódi népművészeti tárgyakkal lehet kereskedni. Ezt már tudják a kereskedők is, meg sem próbálnak értéktelent vagy hitványt a pultjukra csempészni. Az, hogy most nem a BTF-fel párhuzamosan zajlik a rendezvény, valójában vis maior: egy váratlanul jött sportesemény miatt kiszorultunk a Sportarénából, ezért rendezzük később a találkozót. De jövőre, meggyőződésem, hogy újra a Tavaszi Fesztivállal közösen tartjuk meg az eseményt.


vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor