Interjú
Kommersztől az abszurdig
2011-02. szám / Kiss Péter
Lehetne Asztrov vagy Ványa bácsi. Willy Loman vagy Eddie Carbone. Ám Magyar Attila elsősorban mulattat. Színpadon, televízióban, reklámban. A szakma talán nem is sejtette, mekkora belső energia fűti. Ez egyértelműen néhány éve derült ki róla. Amióta a Budaörsi Játékszín művészeti vezetője.
Visszhangos tőled a média. De nem szakmai értelemben, inkább a magánéleted került terítékre.
M. A.: Azért a médiát több részre osztanám. Amiről beszélsz, az a bulvár része. A bulvár úgy tudja eladni magát, ha hazugságokat is terjeszt.
Bizonyos szempontból élvezed, hogy ott virít az arcod az újságok bulvár rovatában? Elvégre a népszerűséged új és újabb nézőket csábíthat a Budaörsre.
M. A.: Nem csinálunk arról felmérést, hogy ki miért jön el hozzánk. És nem élvezem, ha hazugságok jelennek meg rólam.
A színlapok tanúsága szerint rengeteget dolgozol. A repertoáron lévő darabok közül négyet rendeztél – egyben a főszerepeket is játszod, kettőben „csak” ziccer-szereped van.
M. A.: Ha már itt vagyok, és szívügyemnek érzem a Budaörsi Játékszínt, úgy gondolom, hogy elsősorban színészként kell közreműködnöm. Nem feltétlenül szándékom, hogy mindig mindenben részt vegyek, de ha az általunk hívott rendezők felkérnek egy feladatra, nem utasíthatom vissza.
A spórolás befolyásolja, hogy milyen darabot tűztök műsorra, méghozzá ideális szereposztásban?
M. A.: Egyre inkább. A csökkenő támogatás és bérek mellett nagyon meg kell gondolnunk, mit és kikkel játszunk. Komolyan gondoljuk azt a vállalásunkat, hogy a zenés vígjátékok mellett komolyabb hangvételű darabokat is színpadra viszünk.
A vígjáték és a dráma arányát ki határozza meg?
M. A.: Ebben és más sor fontos kérdésben is közösen döntünk Salamon Suba László igazgatóval és a gazdasági vezetővel.
Némileg leegyszerűsítve, te viszed a vígjátéki „vonalat”, Salamon Suba pedig az intellektuális, néhol abszurd színházat képviseli.
M. A.: Így van. De nemcsak művészi esztétizálásból áll egy színház irányítása, hanem csomó másból is: színészegyeztetés, PR-ügyek, a jegyeladás megszervezése, marketingtevékenység és még sorolhatnám.
Sokfelé dolgozol a médiában, más színházakban is fellépsz. Hogyan jut időd egyáltalán a Budaörsi Játékszín ügyes-bajos dolgainak intézésére?
M. A.: Úgy vagyok ezzel, mint amikor az embernek van egy nagy családja, ahol mindenki teszi a dolgát, és ha valaki valamiben elakad, akkor segítséget kér a másiktól. Hál’ istennek feltalálták a telefont, és akár forgatás közben is felhívhatnak a kollégáimat, segítséget, tanácsot kérni.
Ez mind nagyon dicséretes, ám a néző mégiscsak színészként kedvelt meg. Mikor készülsz a szerepre? Vagy azt „kirázod a kisujjadból”?
M. A.: Inkább azt mondom, húsz éve diplomáztam, előtte amatőr színészkedtem. De csak megcsinálni a szerepet kevés, a legfontosabb a jelenlét. Hogy aznap este is megtörténjen a csoda. Ebben van a színész felelőssége.
Ionesco Makbettjében Duncant alakítod. Kiféle-miféle ez az uralkodó, akit megmintázol?
M. A.: A hatalom természetrajzát jól ismerjük. Aki hatalmat kap, könnyen visszaél vele. Duncannel is ez történik. Bizonyos helyzetekben határozott, bizonyos esetekben gyáva, máskor cezaromán fenevad. | hirdetés
 |
|
Mulatságos?
M. A.: Nem ez érdekel benne. Sokkal inkább az, hogy van egy ember, akinek teljhatalma van, s hogy mihez kezd vele. Hogy a saját érdekei találkoznak-e a köz érdekeivel?
A szerzőt és téged ismerve nehéz elhinni, hogy nem törekszel megnevettetni a nézőt.
M. A.: Pedig így van. Nem akarok röhögtetni. Ionesco úgy abszurd, hogy nem viccel. A szöveg – amelyben érzek némi Bertolt Brecht-i ízt - önmagáért beszél.
Azért a zenés műfajhoz se lettél hűtlen. A Fekete Pétert a Mágnás Miska követte. Tényleg bombasiker, hetekkel előre lehet csak jegyhez jutni.
M. A.: Ez nagy öröm. Különösen arra vagyunk büszkék, hogy volt bátorságunk ebben a művelődési háznak tervezett épületben egy klasszikus operettet színre vinni, ami a méreteket és technikai lehetőségeket figyelembe véve először képtelenségnek tűnt. Ráadásul a produkció kifejezetten ide, ezen körülmények közé lett kitalálva.
Úgy tűnik, harmóniában él benned a színész és a színházvezető. Sőt, olykor az utóbbi felé billen a mérleg nyelve.
M. A.: Jól látod. Amikor este belépek ide, az első gondolatom az, hogy áll a következő havi műsor, a jegyeladás, hol tart a készülő bemutató költségvetés-tervezete, és közben beöltözöm a Miska jelmezébe.
Amikor nem a kelléklistán töprengsz, min töröd a fejed?
M. A.: Egy önálló koncertre készülök. Az ősrobbanásról, a világegyetemben lezajló folyamatokról beszélnék, de tulajdonképpen magamról, s ehhez három tudományt, a fizikát, a kémiát és a biológiát hívom segítségül. És dalra is fakadok közben, hattagú rockzenekar kíséretében.
Mielőtt lesújtasz ezzel az esttel, márciusban újabb négyszereplős vígjátékot állítasz színpadra.
M. A.: Az Eper januárban című komédiának adtunk egy másik címet, amely így hangzik: Ha elhagysz, veled mehetek? Ebből láthatja a néző, hogy itt bonyolult érzelmi szálak kuszálódnak össze két férfi és két nő között.
Ilyet játszottál már… Például A sors bolondjaiban.
M. A.: Valóban. De elárulom neked, a versek, színdarabok, filmek java része továbbra is a szerelemről fog szólni. Ám ez mű annyiban feltétlenül különbözik A sors bolondjaitól, hogy kicsit érzelmesebb, kicsit romantikusabb, kicsit franciásabb.
Amikor rendezel, neked ki ad instrukciót? Vagy nem szorulsz rá?
M. A.: De. Szükségem van külső szemre és instrukcióra is. Van olyan rendező, akit szívesen felkérnénk, de nem tudjuk megfizetni, vagy nem sikerül egyeztetni. S talán az is benne van, hogy „magad uram, ha szolgád nincsen”.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
