A hét lemeze
Goldfrapp: Seventh Tree
2008-15. szám
Az utóbbi években a nyolcvanas évek (s kicsit a kilencvenes évek legelejének) zenei világát idézi meg minden második előadó s szinte az összes album.
Van, aki csupán viccet csinál az egészből, van, aki szolga módjára másol, s van, aki az akkori alapanyagból új minőséget hoz létre. A brit zenekar névadó zeneszerző-énekesnője, Alison Goldfrapp és csendestársa, Will Gregory ez utóbbi kategóriát erősíti legújabb, sorrendben negyedik albumával.  S hogy mit idéznek fel? A Cocteau Twins álomszerűségét, bukolikus hangulatait, illetve a nevével ellentétben nem francia, hanem angol Saint Etienne intelligens, elegáns és játékos popmuzsikáját.
Alison Goldfrapp már a 90-es évek első felében ott sertepertélt az akkortájt formálódó, brit elektronikus zenei közeg környékén, s buzgalmát hamar sikerült nagyon értékes közreműködésekre váltania. Előbb a Hartnoll testvérek Orbital nevű formációja legjobb, 1994-ben megjelent Snivilisation című albumán – ami az angol elektronika egyik kulcslemeze is egyben – adott elő két számot (Are We Here?, Sad But True), majd közeli jó barátja, az eleinte a Massive Attackba is bedolgozó s a triphop stílus megszületését nagyban elősegítő Tricky legelső, klasszikus lemezén, a Maxinquaje-on énekelte el az egyik húzó dalt (Pumpkin). Ezután kezdett saját számok faragásába, s ebben az alkotói folyamatban akkor következett be fordulat, amikor a 90-es évek végén összeismerkedett későbbi társával, Will Gregoryval, akit nagyon megfogtak Alison szerzeményei. A neves Mute kiadó szerződtette le őket 1999-ben, 2000 őszén pedig meg is jelent az évszak hangulatába tökéletesen belesimuló Felt Mountain című album, rajta többek között az Utopia című gyöngyszemmel. Az anyag szörnyen depressziós világa a Portisheadet idézi – nem hiába működött rajta közre a 11 év után újra aktív zenekar egyik tagja, Adrian Utley is (és ha már a neves közreműködőknél tartunk, akkor említést érdemel Alexander Balanescu is). | hirdetés
 |
|
A következő Goldfrapp-albumra három évet kellett várni, és meglepő fordulatot hozott: a Black Cherry mai trendeket megelőző elektro-house-os, szintipopos muzsikája egészen más hangulatú, mint a Felt Mountain. A felszabadult, hedonista tánczene olyannyira bejött, hogy a 2 évvel későbbi Supernature is ezt az utat folytatta tovább, sőt, még inkább odacsapott a lovak közé. Aztán amikor már Roísin Murphy (ex-Moloko) is hasonló ízű szólóalbumokat kezdett kiadni, s egyre több lett a szintis-elektrós tánczenékből, akkor Alison Goldfrapp és Will Gregory ismét újragondolta duójukat, s negyedik lemezükön megint csak más irányba mozdultak el. A Seventh Tree folkos dalai mesebeli tájakra kalauzolják el hallgatóját, ahol már nem a nyers gépi alapok dominálnak, de az első albumra jellemző depresszió sem talál táptalajra. Az új Goldfrapp-lemez leginkább egy felnőtteknek szóló mesére emlékeztet: a szomorú pillanatokat kacsintások vidámítják, a vidámakat pedig némi kis szomorúság járja át. Tragikomédia kedvesen, bájosan s úgy elővezetve, hogy ne érje az embert egy csöpp bántódás se. Csak szép érzések maradjanak a lelkében, amikor a végén lejár a lemez.
WG
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
