Képről képre
Jó érzést keltő borzongás van az egészben – Elek Ferenc színművész Botero egyik festményéről
2011-03. szám / Eszéki Erzsébet
A sorozat következő interjújához most Elek Ferenc, a Katona József Színház színművésze keresett festményt – Fernando Botero egyik művét, amelyet láthattunk a Szépművészeti Múzeum Botero-kiállításán is nemrég. Áprilisi „katonás” bemutató Ascher Tamás rendezésben a Dilettánsok, amelyet Forgách András írt Flaubert: Bouvard és Pécuchet című regénye nyomán, Elek Ferenc Pécuchet szerepét játssza.
Ha író választotta volna ezt a képet, őt a történetről kérdezném, de mert Te színész vagy, arra kérlek: játsszunk kicsit! Hová képzelnéd oda Magadat a képre?
E. F.: Azt szeretném, ha még valahol hátul készülődnék, és amikor ez a pár fantasztikus artista, bohóc már jól megnevetette a nézőket, nos, akkor jönnék én. Én lennék a nagy szám. De ez, persze, csak képzelgés… A valóság az, hogy valószínűleg én lennék ez a vicces bohóc. Közben mindig az artistát lesném, és az jutna eszembe: miért nem tudok ilyen hajlékony lenni?! Voltam ilyen valaha, kisgyerekként. Mint minden gyerek. De már nem tudok ilyen lenni. Te melyik szerepet adtad volna nekem? Csak nem a majomét?
Nem, azt biztosan nem. A majom csak ül ott, az óriásnő térdén, elégedetten cigizik, ennyi. Én is a bohócra gondoltam, illetve arra, hogy lehetnél esetleg néző. Aki szintén nincs a képen. Talán örülnél, ha kívülről láthatnál egy produkciót?
E. F.: Nem, néző nem lennék. Ilyen helyzetben én azért fellépéshez szoktam, nem kívülálló szemlélődéshez. Bár fontos az is, hogy az ember kívülről lásson, végiggondoljon sok mindent, de ebben a helyzetben szívem szerint ott készülődnék, hátul.
Aki látta a Szépművészeti Múzeumban a Botero-kiállítást, tudja, hogy a kolumbiai mester minden képén hatalmas figurák láthatók, ugyanakkor ezen a képen éppen a bohóc nem ilyen. Legföljebb gólyalábakon áll, hogy magas legyen.
E. F.: Az a csodálatos a cirkuszban, hogy ott igazi varázslat születhet, az óriások is képesek könnyedén mozogni. Boterónál elbűvöl az, ahogy a tömeggel bánik. Mindenki óriási, de a kövérség nem egészségtelen valami, hanem éppen az életigenlés van benne. Ha megnézzük az arcokat: a szájuk szinte mindig lefelé görbül, nem fölfelé, mosolyogva. Ugyanakkor mégse mondhatjuk, hogy szomorúak, bánatosak, megtörtek, elkeseredettek lennének. Sőt.
Az arcok inkább kissé együgyű, a világ dolgairól nagyon egyszerűen gondolkodó embereket sejtetnek.
E. F.: Botero figurái számára rendben van a világ, és ez rettenetesen tetszik nekem. Megnyugtat. Színészként izgalmas feladatokra vágyom, de közben fontos, hogy rendben legyen körülöttem a világ. A testedbe vagy zárva, amennyi tömeget magadra raksz, azzal bezárod magad. A cirkuszban még inkább. Itt sem elrettentő példaként használja Botero a kövérséget, sőt: azt mondja, hogy az artistáknak képeseknek kell lenniük arra, hogy a testükkel csodát műveljenek. Botero figurái kiszabadulnak a testükből, náluk a test nem korlát. A kép bal oldalán ül egy óriásnő, elképesztően dús idomokkal, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy fel tudna ugrani magasra, ha akarna. Ez a csoda a képen. Biztosan tudjuk, hogy képes erre. Még a kis majomban is energiát és mozgalmasságot látok, noha valóban csak ül ott, kényelmesen cigarettázva, magányosan.
Ez a kép valóban mozgalmasságot érzékeltet, de vannak más Botero-festmények is, amelyeken például táncolnak, piknikeznek.
E. F.: Az, hogy ilyen óriásnők és óriásférfiak ilyen mozgalmas benyomást keltenek, mutatja, hogy minden az agyban dől el. Nem az az érdekes a képen látható artistában, hogy mennyire csavarja ki éppen magát, hanem az, hogy mennyit képzel magáról. Csodálatos, ami itt, elől történik, mindannyian higgadtan teszik a dolgukat. Ha még készülődnek, akkor is. Titokzatos és ugyanakkor precíz világ ez, pontos gépezet teremti meg azt, hogy létrejöhessen a csoda.
Csak az elefánt nem kövér.
E. F.: Mert az elefánt már eleve, a valóságban is hatalmas. Így simul bele az összképbe. Ha túl nagy lenne az elefánt, uralná a képet. Akkor az elefántról szólna ez a festmény. De itt az emberek az érdekesek.
| hirdetés
 |
|
A gyerekek imádják a Botero-képeket, van valami gyermeki ezeken.
E. F.: Persze, a gyerekek vonzódnak ahhoz, ami nagy, ami a melegséget, a biztonságot jelenti, amihez oda lehet bújni. Ezek tömegükben mind biztonságot jelentő óriásemberek. Ebben a világban nyugi van és kedélyesség.
Ez vándorcirkusz, a képen hátul ott egy cirkuszi kocsi, látszik a kereke.
E. F.: Az egész kép nagy szabadságot mutat. A cirkuszosok folyton úton, mozgásban vannak.
Tudjuk, ha máshonnan nem, akkor Fellinitől, hogy ez a szabadság mellett kiszolgáltatottságot is jelent.
E. F.: Ez kemény élet, az biztos, ugyanakkor az artisták szabadok is. Szemben velem, aki eléggé ide vagyok kötve. A képválasztásomban is benne van némi „elvágyódás”. Pedig nagyon jó helyen vagyok, a Katona József Színháznál jobbat nem is tudok elképzelni. Csak egyfajta szabadságot nem engedhetek meg magamnak. Azt, hogy többször érezzem jól magam, mint rosszul. Mindig azt gondolom, hogy a színpadon „kibohóckodom” magam a szó jó értelmében. De az a színpad. Az életben is sokszor érzem: miért ne engedhetnék meg magamnak több felszabadultságot? Közben örülök, amikor vannak ilyen pillanataim, akár egy társaságban, amikor úgy érzem, hogy most elememben vagyok. De nem engedem meg magamnak sokszor ezt a jó érzést. Nos, ők a képen nem ilyenek.
Akkor nem segít más, csak a humor, az irónia? És az önirónia?
E. F.: Nagyon fontos a humor, nincs is másom, nézz rám! Igazából nincs más fegyverem. Azzal kell dolgoznom, ami van. Mamámnak is nagyon jó humora van, ez az öniróniámmal együtt így alakult, szerencsémre. Valami kisördög mindig mondat velem dolgokat. Amikor azt veszem észre, hogy komolyan veszem magamat. Az szörnyű. Az a környezetemnek is borzasztó, ezt állíthatom. A kollégáimnak is.
Felismered a helyzetet?
E. F.: Egy idő után magamba látok, s elkezdem mondani: na jó, hagyd abba! Veszélyes, ha az ember túl komolyan veszi magát. Jó vagyok én…. – mondanám, de azonnal „rászólok” magamra: na jó, ezt most, azonnal hagyd abba! A képen látható figurák ezért is csodásak, ők erre valószínűleg nem érnek rá. Az ő lelkükben béke van.
A szereplők nem néznek egymásra. A többi Botero-festményen is általában kifelé, felénk fordulnak.
E. F.: Olyan ez, mint egy fotó, egyetlen pillanatfelvétel, ahogy kinéznek a képből a szereplők. De közben mégis együtt vannak. Ők így alkotnak szoros egységet. Ezért is tréfás kép ez. És egyben szomorú. Ahogy a cirkuszban is ott a kettősség: a szabadság és a kiszolgáltatottság is. De ha ez nem lenne, akkor nem gondolkoznánk el Botero képein. Akkor örömmel nézegetnénk, majd kijönnénk, és azt mondanánk: milyen vicces ez a Botero! Majd elfelejtenénk. Csak az óriási méretek és a színek maradnának. De nem így van, elkísérnek minket a képei.
Említettük, hogy szinte minden Botero-képen a lefelé biggyesztett száj a jellemző a figurákra. Viszont a bohóc mosolygós szájat mázolt magára.
E. F.: A többiektől se leszek szomorú. Ahogy mondtad, együgyűek, a szó legnemesebb értelmében. Itt is minden artista készül éppen valamire. Csodálatos a magyar nyelvben, hogy így kifejezhető: együgyű, de közben olyan valaki, akinek egy ügye van, az a dolga, hogy azt véghezvigye. Nem túl bonyolult ez. Ugyanakkor jó érzést keltő borzongás van az egészben. A kompozíció miatt is hihetetlen harmónia van mindenhol. Annyira életigenlő ez az egész, hogy az bámulatos.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
