Gyuriska János 1999 óta a Vígszínház színésze. Kezdetben pályája olyan sebességgel ívelt felfelé, mint egy üstökösé. Aztán egy hullámvölgy után visszatért, mint Mercutio, méghozzá rendhagyó módon kerekesszékben játssza végig a Shakespeare-klasszikust.
Az eredeti koncepcióban szó sem volt kerekesszékről. Térdsérülésed miatt kényszerültél arra, hogy így lépj fel a bemutatón.
Gy. J.: Én nagyon bírom, ha helyzet van. Persze ne essen a színészre a reflektor, ne legyen éles a tompa kés, én meg ne ugráljak le a színpadon a kocsi motorháztetejéről úgy, hogy megsérüljön a térdem. Ennek hozadéka lett a kerekesszék, ami annyira jó, hogy benne is marad az előadásban. Annyira extravagáns és pofátlan például az, hogy egy Tybaltnak nem állok fel, sőt, guríttatom magam és a verekedésben is úgy kergetem, hogy közben tolnak. És lesz ettől Mercutiónak egy előtörténete is, egy olyan balhés figurává válik, aki már korábban is megszívta, és kerekesszékbe került.
Másrészről viszont át kellett alakítani emiatt a fél előadást.
Gy. J.: Sokat dolgoztunk, de Eszenyi Enikő és a partnerek is nagyon sokat segítettek. Az orvosok is mindent megtettek, hogy mihamarabb talpra álljak. A színházban nem volt rajtam presszió. Enikő azt mondta, ha ágyhoz leszek kötve, akkor ágyban játszom végig a szerepet.
Nem csak emiatt különleges ez a szerep. Mondhatjuk, hogy egy hosszú hullámvölgy után ez neked a nagy visszatérés.
Gy. J.: Valóban volt egy hullámvölgyem. Voltak magánéleti problémáim, amik más dolgokat is maguk után vontak, aztán jött a szívbillentyűzavar. Arról nem is beszélve, hogy a frissen végzett főiskolás hamva is elveszett az évek során. A férfiszínész kort pedig akkor még nem értem el.
A betegséged miatt több szerepet vissza is adtál 2004-ben.
Gy. J.: Nagyon kíméltek a színházban, talán nem is kellett volna annyira.
A Vígszínházban és egyben a szakmában töltött első négy évedben azonnal fontos főszerepeket játszottál nagy sikerrel. Nem lehetett könnyű a visszalépés.
Gy. J.: Talán nem is olyan nagy baj, hogy az utóbbi évek ilyenek voltak, mert ez is kellett az érésemhez. Fiatal színészből férfiszínésszé értem. Az életben is mást jelentek ma, mint 12 évvel ezelőtt. 1999-ben én voltam az „ügyes csávó”, aki ugrik, repül, pattog, csattog, füstöl a színpadon. Pedig a színészet arról is szól, hogy bele tudj állni egy jó szerepbe. És azok az évek, amikor meg kellett harcolnom magamért a színpadon, vastagabbá tették a történetemet.
|
Miért pont most kaptad meg Mercutio szerepét?
Gy. J.: Ez körülbelül olyan, mint amikor az ember a 18. szülinapján várja a másnapot, azt, hogy mi lesz más. És semmi sem változik. Aztán eltelik még tíz év, és azon kapod magad, hogy befejezted az egyetemet, felnőttél. Utólag eszmélsz rá, mi minden történt. Én most lettem felnőtt színész.
Kellett ez a pár év mellőzés ahhoz, hogy felnőj?
Gy. J.: Biztos vagyok benne, hogy igen. Az ember nem az előző szerepeinek fényében lép színpadra. Csak azt viheted magaddal, amilyen vagy, amilyen lettél, és amit megéltél. Szerintem egy színész minél inkább színész, annál rosszabb. Legyen inkább minden más. A múltját, a fantáziáját, a műveltségét és a korát, ne a szakmáját vigye fel a színpadra. Nekem ez lett az utam, és ahogy mondani szokták: önismereti tréningből jelesre vizsgáztam. Nem bánom, hogy így történt, miközben benne lenni rossz volt. De azt is tudom, hogy nem foghatom az egészet a sorsra, mert a fele miattam van, a másik fele meg a tükörképem miatt. Örülök, hogy megtörtént, és örülök a mostani változásnak is. Ha mondjuk egy szobrászt börtönbe zárnak, akkor is művész marad, de alig várja, hogy végre megint márványhoz jusson.
És most, hogy megkaptad a márványt, minden rendben van?
Gy. J.: Még csak azt se mondhatom, hogy minden megoldódott, hiszen ezt nem is kívánhatom. Az egyik legsúlyosabb indiai átok így szól: azt kívánom, hogy minden kívánságod menten teljesüljön. Nem vagyok fatalista, de nem nagyon kapsz mást, mint ami vagy. A szerepekkel is így van ez.
Ezek szerint minden szerepben találtál valamit, ami te vagy?
Gy. J.: Volt olyan is, amihez közöm sem volt. Ilyenkor persze elégedetlen vagyok, mert lehet, hogy enyém a főszerep, de nem nekem való. Aztán van, hogy mégis előbukkan belőled valami. Az egész szakmában a legjobb, amikor megleped magad. Az egyik próbán befordulsz a szerep sarkán, aztán beleütközöl a válaszba. Persze van, hogy a meglepetés kellemetlen és kiderül, hogy kevés vagy. Van, hogy olyan mondja el ezt neked, akitől nem is számítanál rá.
Figyelsz a kritikára, bárki mondja?
Gy. J.: Legutóbb pont egy takarító mondott valamit. Eszembe sem jutott, hogy én valami nagy színész vagyok, akinek van egy csomó díja, és nem kellene odafigyelnem a véleményére. Miután mi színészek láthatóak vagyunk, óhatatlanul benyomást keltünk. Az is hülyeség, ha valakit egyáltalán nem érdekel senki véleménye, és az is, ha attól teszi valaki függővé magát, hogy mi az ő imázsa, és mit várnak el tőle. Ezt próbálom egyensúlyban tartani.
Most újra elkezdődött számodra valami a Vígben?
Gy. J.: Annyit tudok, hogy a következő, Lenni vagy nem lenni című produkcióban lesz egy szerepem, és Árvay Gyuriék rám írtak egy darabot, a Bypasst, amit a Házi Színpadon mutatnánk be, de a térdsérülésem miatt nem biztos, hogy idén ebből lesz valami. A nyár is kétesélyes. Vagy filmet forgatok, vagy veszek egy kutyát. Mindkét variációnak tudnék örülni. Mert ha nem vagyok a színházban vagy egy forgatáson, akkor sincs hiányérzetem. Hiszen idekinn van az egész világ, és én a mindennél nem nagyon szeretném alább adni. Ez is az oka annak, hogy olyan végletesen alakult eddig az életem. Emiatt el kellett kezdenem megtanulni az árnyalatokat, a mértékegységeket. Fel kellett nőnöm a feladathoz. Felsőbb osztályba léptem, de még nem tudom, hogy hányadikba.
|
vissza
vissza a lap tetejére
