Városépítők: Ámon Ada
2008-16. szám / Csejtei Orsolya
Ámon Ada az Energia Klub nevű nonprofit zöld szervezet igazgatója, tudományos környezetvédelmi aktivista.
Mióta ügy neked a környezetvédelem, az energetika?
Á. A.: Az egyetem óta. Akkor még nem nagyon volt ez intézményesítve, viszont jó néhány tanárunknak köszönhetően elég sokan fordultunk a környezetvédelem felé. A szép ebben igazán az, hogy azok az emberek, akikkel anno együtt kezdtünk, kivétel nélkül mind a pályán maradtak, zömében egyetemi oktatók.  Talán én vagyok az egyetlen, aki nem a tudományos megközelítést választottam, bár mostanra már azt gondolom, hogy az Energia Klub is inkább egyfajta tudományos műhely, szakértő csapat, semmint egy zöld szervezet a sok közül.
Mindig is az energia érdekelt?
Á. A.: Szerintem a klíma, a környezet és az energia hármasában mindig is ez utóbbié volt a főszerep. Az energia ugyanis hatalom, mi több, politika. Önmagában az, hogy mekkora tőke mozog ebben a szektorban, meghatározza azt a mellényt, ami mögül az érdekeltek beszélnek. Szóval, nagyon nem árt a szakmai „beavatkozás”.
Ezért jött létre az Energia Klub? Mikor is?
Á. A.: 1990-ben. Immáron klasszikus értelemben is nagykorúak lettünk. A kilencvenes évek zömében arról szóltak, hogy újraírták az ország összes szakpolitikáját, ekképpen ezt is. A mi szerepünk egyrészt az volt, hogy az új rendszerben, szakértőként, valami kis helyet szorítsunk a zöld-gondolatnak, másrészt pedig megpróbáljuk meggyőzni az embereket arról, hogy környezettudatosan éljenek, és az energiát takarékosan és hatékonyan használják. Eleve kétféleképpen kellett gondolkodni, kommunikálni, illetve bizonyos esetekben, ilyen például a nukleáris téma, amely igényel némi vehemenciát, ki kellett menni az utcára akciókat szervezni.
Melyik volt a legemlékezetesebb?
Á. A.: Talán a ’98-as Bős-nagymarosi akció. Egy szép, napsütéses, februári napon piros betűkkel kiírtuk a Lánchídra, hogy Gátat a gátnak! Az volt benne a szép, hogy a nagy öreg „zöldek” is mind felsorakoztak: ők bontogatták a lepleket, mi meg dirigáltuk őket, meg persze gyűjtöttük éjjel a homokot, hogy azzal rögzítsük a hatalmas lepedőket.
Mára leszoktatok az utcai akciókról?
Á. A.: Ma már ez a Greenpeace dolga. Mi írjuk a tanulmányokat, győzködjük a politikusokat, döntéshozókat. Azért, ha kell, felkarolunk „gazdátlan” projekteket is. Épp most zajlik a „Lakcímke”-kampányunk, amelyben elmeséljük az embereknek, hogy mi mindent tehetnek a saját otthonukban annak érdekében, hogy egyrészt kevesebb legyen az energiaszámlájuk, másrészt hogy a lakásuk energiagazdálkodása hatékonyabbá váljon. Az EU-ban ugyanis minden ingatlanról kötelező kiadni egy úgynevezett energiatanúsítványt. Éppolyat, mint a hűtőszekrények meg a mosógépek energia-besorolása. A+-tól I-ig. Már nálunk is be kellett volna vezetni, de egyelőre még nem sikerült.
Ha jól tudom, a parlament energiastratégiai vitáin is mindig ott vagytok. Hivatalosan?
Á. A.: Nem, bárki bemehet. Csak fel kell hívni az aktuális bizottság titkárát. Persze, minket már ismernek, mint a rossz pénzt, vagy inkább a jó pénzt, és ezért elég sokszor megkérdezik, hogy mit gondolunk erről meg arról.
Akkor ti azt is tudjátok, hogy például van-e Magyarországnak adekvát energiapolitikája?
Á. A.: Nincs. 1993-ban fogadták el az utolsó energiapolitikai dokumentumot, ami egy A/4-es oldalra ráfért. Készül ugyan az új, de nem könnyű keresztbefeküdni az érdek-lobbiknak. | hirdetés
 |
|
Még mindig ennyire erős az anyagiérdek-lobbi?
Á. A.: Magyarországon szerintem igen. Csak ma már az emberek elég egyértelműen látják, nagy a baj. Talán már azt is tudják, hogy mindez azért van így, mert kezdjük kipumpálni a földből azt a sok szenet, amit odatartalékolt az évmilliárdok során. A gond az, hogy bár az energiaforrás kezd szűkössé válni, a társadalmunk meg a gazdaságunk nagyrészt még mindig ezekre az erőforrásokra épül.
Az alternatív megoldások miért nem alakulnak olyan hatékonysággal, mint Nyugat-Európában? Ez is a lobbi része?
Á. A.: Egyrészt igen. Másrészt meg kell nézni, hogy a felsőoktatásban van-e lehetőség a megújuló energiaforrások technológiai, gazdasági, telepítési, egyéb szabályozási problémáit tanulni. Elárulom, itthon nem nagyon van. Ezzel szemben a hagyományos energetikai képzés még mindig virágzik, aminek már nem sok relevanciája lesz, amikor ezek a fiatalemberek kikerülnek az egyetemről. Jó, egy kicsit sarkítok, de az a helyzet, hogy amikor tavaly télen Angliában voltam egy konferencián, ott úgy konferáltak fel egy előadót, hogy „na, ő az, aki Dundee-ból jött ide, ahol még van rendes, konvencionális energiaipari oktatás”. Ennyit erről.
Ezek szerint egyelőre marad a személyes felelősség?
Á. A.: Igen, de már sajnos ez is olyan dolog, amit tanítani kell. A nagyanyámnak még természetes volt, hogy az erőforrással általában takarékosan bánunk. Rengetegszer elmondtuk, már én is nagyon unom, hogy a standby üzemmód önmagában lehet, hogy csak egy kis piros pötty a tv-n, de az egyébként szokványos üzemmódjának az 50%-át is felemésztheti.
Beszélgetésünk apropója amúgy a Föld Napja, április 22-e. Ha legalább egy napot odafigyelünk, már azzal is teszünk a környezetünkért?
Á. A.: A világnapok elsősorban arra jók, hogy felhívják a figyelmet valamire. Talán a Föld Napja annyira már átment a köztudatba, hogy az emberek legalább azt látják, hogy „ezek a zöldek” nem az ő életüket próbálják megnehezíteni.
Készültök valamivel?
Á. A.: Szerveztünk mi is anno nem egyszer Föld Napját, miénk az első nagy, sikeres, Critical Masshez hasonló biciklis felvonulás dicsősége, de köszönöm, most már, ahogy a vicc is mondja, „uffon más!” Csak az Ökoszolgálat fogja a lakcímkés kiadványainkat terjeszteni a Városháza Parkban.
Tényleg nagy a baj?
Á. A.: Nagy a baj, de pánikba azért nem kell esni. Tenni kell. Nem egy napot. Meg elviselni. Én például picit tajcsizom. Meg bringázom. Meg futok.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
