PM Online | Korábbi cikkeink

A Hidegdauer című regény azon könyvek népes táborába tartozik, amelyek esetében a fülszöveg jóval többet ígér, mint amennyit aztán a mű ténylegesen markolni képes. Így nem feltétlenül a szerző, Ménes Attila tehet csak arról, hogy a túlzottan magas várakozások után kissé csalódottan fejezzük be a főhős Júliának és anyjának történetét.

A hetvenes években vagyunk; Ménes Attila minden szerzői eszközzel nyomatékosítja a megidézett korszak kötelező attribútumait. A pontos időszak-meghatározás fontos, térben ugyanakkor szándékosan homályban maradunk, egy „tetszőleges” vidéki kisvárosban játszódik a kamaszkorát élő leány és őt egyedül – bár a kifejezés talán túlzás – nevelő édesanya története. A hetvenes évek mozdulatlanságára erősít rá a regény szinte körkörös szerkezete is: az anya talajt vesztett magán- és társadalmi élete ugyanazokon a buktatókon botladozik rendre, és ez határozza meg a kissé apatikus, de azért segítőkész Juli életét is. Az egyedül küszködő, adósságból adóságba spirálozó anya menetrendszerűen vonzza magához a középszerűbbnél középszerűbb, silány udvarlókat, hosszas, közhelyekben tobzódó, kínos beszélgetéseiket magunk is rendre végigélvezhetjük, Juli ilyenkor legalább tévét nézhet… Az anya munkahelyén is sokasodnak a gondok, a zűrös magánélet kihat a nagy odafigyelést igénylő adminisztratív munkára is, előbb-utóbb érezhetően maga alá temeti a felépítmény szegényt. A csonka család – a ritka, vőlegénymentes időszakokban – egyetlen támasza az anya kitartó barátnője, illetve a nagyszülők; Juli rendre náluk húzza magát, mikor anyja éppen kórházba kerül egy-egy aktuális öngyilkossági kísérlete miatt.
A könyv erénye, hogy a körben járás, a közhelyekben tocsogás nem kelt elviselhetetlen, nyomasztó hangulatot, inkább csak aláfesti, megteremti a hetvenes évek se té, se tova moccanatlanságát. Kis küzdelmek, kis csaták és csupa-csupa vesztes, diadalmas győztesek nélkül. Juli ugyanakkor szimpatikussá válik blazírtságával, kamaszos nyegleségével, ami jól kiegészül az anyja iránti szeretettel és segítőkészséggel, nem ideszámítva most azt a kis „gyűlöletnaplót”, amelyet amortizált idegrendszerű anyjáról vezet rosszabb pillanataiban. A kamaszlány fő búvóhelye a városmelléki temető, ahol már minden követ ismer, saját, jól belakott zugai vannak, ez a regényhelyszín ellenpontozza a műben a kisváros mindennapi sivárságát, és itt köszönt rá a félszeg, kamaszos szerelem is, amely persze múlandó.
A Hidegdauer lényegéhez tartozik, hogy csak a szürkeség és az egyhangúság lehet állandó, a boldogság mindig csak átmeneti, és mikor már majdnem elérnék vele a túlsó partot, tovaszáll, elröppen. A kígyó a saját farkába harap, folyamatos a körforgalom a kommunista szellem vasútján. Persze, ha belegondolunk, a nyolcvanas évek sem voltak sokkal jobbak. És az azt követők?